„Nem kell beszélni róla sohasem, de mindig, mindig gondoljunk reá.” Juhász Gyula intelme ez, egy évszázaddal ezelőttről, a trianoni békediktátum után, mikor brutálisan megcsonkították hazánkat, a vesztesek táborából a lehető legdurvábban, jogtalanul, megmagyarázhatatlanul. Persze nem ő volt az egyetlen költő-író, aki az egész magyarság elviselhetetlen fájdalmát lírába öntötte a világháború után. Igen, így sorszám és jelző nélkül, mert akkor még senki nem tudta, hogy lesz második. „Ez nem béke, hanem fegyverszünet 20 évre” – ez már egy francia katonatiszt, Ferdinand Foch marsall értékítélete a versailles-i békeszerződésről. Igaza lett, s abban, hogy kitört a második világégés, nagyjából valóban két évtizedet követően, jelentős szerepe volt az első utáni féktelenségnek, gőgnek, amivel például Magyarországot megcsonkították a most is szabadságról, egyenlőségről, testvériségről, tisztességről papoló győztes nagyhatalmak. Azok, akik a politikai korrektség nyelvezetét használva ma is egyfolytában büntetnének bennünket. Azok, akik mintha nem ismernék a bibliai intelmet, Máté evangéliumából: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták.” A mi bűnünk az, hogy még mindig létezünk, a trianoni ország­cson­kolás és a kommunista diktatúra évtizedei után is. 1926-ban így üzent Párizsba egy kevéssé ismert költő, Agyagfalvi Hegyi István a sorsunkról tollvoná­sokkal döntő, „bölcs asztaloknál” ülő uraknak, a „gyerekasztaloknál Istent játszó, balga gyermekeknek”: „Ki a végén sír, az sír igazán! Páris lelke is sírhat még a szélben És jajgathatja: hol van a hazám?” Tavaly volt a világháborút lezáró békediktátum centenáriuma, most van az 1920. június 4-i sorstragédia 101. évfordulója. Ma beszéljünk is róla. És mindig, mindig gondoljunk reá...