Ma Magyarországon nyolcszázezerre tehetõ az alkoholisták száma, Zacher Gábor toxikológus szerint pedig ez a szám pár éven belül elérheti az egymilliót is. Évente 30 ezren halnak meg alkohollal kapcsolatos betegség miatt és 2,5 millióra tehetõ az úgynevezett nagyivók száma, így szinte minden család érintett benne. Függõség, betegség vagy átok? Hogyan kezdõdik és mi kell ahhoz, hogy valaki egyik napról a másikra döntés elé jusson: élni akar vagy meghalni? Egy, a teljes neve elhallgatását kérõ alkoholistával beszélgettem...

HATSZOR KEZDTE ÚJRA

Délután hármat üt az óra, amikor leülök beszélgetni Angélával a nyíregyházi család- és gyermekjóléti központ udvarán. Ide jár minden héten egy alkalommal foglalkozásokra (de segítenek itt neki az élet számos területén) a Szebb jövõt elnevezésû csoportba, ami korábban öt éven keresztül a Human-Net Alapítvány égisze alatt mûködött. Azt mondja, itt mindig el meri mondani a többiek elõtt, hogy milyen éppen a hangulata vagy az állapota, és ez sokat segít neki abban, hogy végleg hátat fordítson az alkoholnak. Az interjút azért vállalta, hogy felhívja a figyelmet arra, igenis lehet és kell beszélni a problémákról, ezeket fel is kell vállalni, mert csak akkor kaphatunk segítséget... Korábban vezetõ pozícióban dolgozott, termelésirányító volt az egyik helyi gyárban. Egy hangszálmûtét miatt elveszítette munkáját, és mivel elmondása szerint kilátástalannak érezte helyzetét, pohárhoz nyúlt. Hatszor próbált meg leszokni róla, mindez idõ alatt pedig háromszor öngyilkos akart lenni. Jelenleg jó úton halad a gyógyulás felé, hónapok óta nem iszik, dolgozik, és ha teheti, meglátogatja a kórházban azokat az embereket, akik még mindig alkoholfüggõségtõl szenvednek. Beszélget velük és van, hogy fõz is nekik. Jelenleg 70 százalékos értékû embernek tartja magát, de most a legfontosabb célja, hogy felemelje ezt a számot: nem másnak, hanem magának akar megfelelni.

„SZAKMAILAG ELISMERT EMBER VOLTAM”

– Elég nehéz gyerekkort tudhatok magam mögött. A szüleim között is voltak problémák, méghozzá az alkohol miatt. Próbáltam ellene tenni, mikor fiatal voltam, és el is határoztam, hogy ha felnövök, én nem fogok italhoz nyúlni. Ez sikerült is nagyon sokáig, egészen 51 éves koromig – kezdte a beszélgetést Angéla.
– Egyedül kellett felnevelnem a lányomat. Iskoláztattam, mindent megadtam neki, amit csak lehetett. Jó pozícióban is dolgoztam, szakmailag elismertek, így nem volt okom panaszra. Túl kellett esnem azonban egy hangszálmûtéten, 2 hónapig nem tudtam beszélni és egyik hónapról a másikra megszûnt a munkahelyem. Akkor volt kamasz a lányom, nehezen értettünk szót. Kilátástalannak éreztem mindent, és a pohárhoz nyúltam. Az alkohol átlendített a gondokon, azt hittem, jobb lesz, de aztán újra és újra szükségem lett rá...

„EGY ESÉLYT ADOTT, TÖBBET NEM”

Angélának a lányával is megromlott a kapcsolata. Mikor volt munkája, nem ivott, de ahogy az megszûnt, újra pohárhoz nyúlt. Hat újrakezdésen van túl. Többször került miatta kórházba, sok idõbe tellett, hogy belássa: alkoholfüggõvé vált.
– Elõször is fel kellett világosítanom az agyamat, hogy én valóban függõ vagyok, tehát nem szabad megkóstolnom, mert nincs megállás. Enni nem ettem, csak ittam, de ugyanúgy megfõztem, mostam. Voltak tiszta pillanataim, de elõfordult, hogy kiestek napok. Elköltözött tõlem a lányom, mert már nem bírta tovább. Idõközben leszázalékoltak, de a papíromra rá volt írva, hogy alkoholproblémák miatt, így nem sok esélyem volt munkát találni. Elzárkóztak tõlem a munkáltatók, bizalmatlanok voltak velem szemben. Meg lettem bélyegezve.

„TARTOZÁS VAN A HÁZAMON”

– Az ital nagyon alattomos, mert elõbb-utóbb hozzászokik a szervezet és addig, amíg nem kapja meg azt a mennyiséget, akkor megint nem tud mihez kezdeni. Reggel, mikor felkeltem, az volt az elsõ, hogy ittam egy felest. Estére kimerültem, elfáradtam, megint ittam és lassan emeltem az adagokat. Nem tudtam megállni. Úgy gondoltam, jobb, ha iszok, addig sincs gondom. Nekem hitelmentes lakásom volt, most már nem az. Köztartozás van rajta, mert a számlákat nem fizettem az alkohol miatt.

ÖNGYILKOS AKART LENNI

Angéla háromszor került kórházba öngyilkossági kísérlet miatt.
– Mindig megmentettek, de csak azt kérdeztem magamtól: minek? Nem akartam élni, szégyelltem magam önmagam, a családom és az ismerõsök elõtt – folytatta a beszélgetést.
– Meg akart halni, vagy csak azt szerette volna, hogy végre valaki figyeljen önre? – fordultam felé kérdésemmel.
– Akkor meg akartam halni. Úgy éreztem, az lenne a legjobb mindenkinek. Munkám nem volt, nem kellettem sehova. Feladtam mindent.
Angéla azt mondja, egyetlen egyszer bánta meg, hogy öngyilkos akart lenni. A többit nem, mert abban bízott, hátha sikerül. A sors furcsa fintora, hogy mindeközben egyszer majdnem „sikerült” meghalnia, önhibáján kívül. Agyértágulata lett, ami bármikor szétpukkanhatott volna, és meg kellett mûteni.

„ELBÚJTAM A GONDOK ELÕL”

– Most azt mondom, talán megint sikerül kilábalni. Van munkahelyem, ahol nem ítéltek el, titokban tartotta a vezetõség, hogy miért vagyok leszázalékolva. A lányom teljesen itt hagyott, külföldre utazott, de interneten keresztül tartjuk a kapcsolatot. Õ bízik bennem, én bízok önmagamban, most várom, hogy október végén haza jön.
– Most ellenségként vagy barátként tekint az alkoholra? – kérdezem tõle.
– Közömbös. Se nem ellenség, se nem barát. Van egy olyan idõszakom, amikor azt mondom, jó lenne, de tudom, hogy nem szabad. Megragadok minden lehetõséget arra, hogy eltereljem a gondolatokat. Sokat megyek az erdõbe sétálni, visszajárok Sóstóra terápiás foglalkozásokra, és megpróbálok olyan emberekkel kapcsolatot tartani, akik szintén ilyen betegségben szenvednek, sikerült nekik lemondani az alkoholról. Most boldognak érzem magam, mert már elértem valamit. A mindennapi szenvedés az megvan, a gondok megvannak, de ha úgy belegondolok, mi gondom volt? Semmi. Megittam, aludtam, ennyi volt a gond. Elbújtam a problémák és a felelõsség elõl.

„MINDENT ELVESZÍTETTEM”

– Ha kapna egy lehetõséget arra, hogy kitörölje ezt az idõszakot, megtenné?
– A felét biztosan, de teljesen nem. Pont azért, hogy emlékezzek arra, hova vezet az az út. Így mindig tudni fogom, hogy ez egy nagy butaság volt, nem szabad újra belekezdenem, mert minden rámehet: az egészség, a lakás, a család, a barátok. A barátaimat már elvesztettem, mert szégyellték, hogy ilyen vagyok. Van, aki az utcán ma is hátat fordít, függetlenül attól, hogy nagyon jó barátok voltunk. Ezért sok alkoholproblémával küzdõ emberhez bemegyek a kórházba, mert tudom, egyedül vannak és a családjuk hátat fordított nekik. Nem esik terhemre, örülök, hogy ennyivel is tudok segíteni. Vannak, akik homokba dugják a fejüket, mert elítélik. Azt mondják: elitta az egészségét. Pedig mindennek van oka. 51 éves koromig egyáltalán nem fogyasztottam alkoholt. Azon döbbentem meg, hogy másfél év alatt ide jutottam. Ezt nem hittem volna. Mai napig sem hiszem, hogy ennyire le tud süllyedni az ember, pedig nekem sikerült.

Angélának nagy tervei vannak. Szeretne továbbra is dolgozni, egyengetni a lánya útjait, elérni, hogy megbocsásson neki, keresi az emberi kapcsolatokat, és ami a legfontosabb, hogy nem adja fel. Célja, hogy önkéntesként segítsen alkoholfüggõ embereken.
– Emberekkel szeretnék foglalkozni. Ha csak odaállok melléjük egy jó szóval, hogy ne add fel, talán adok nekik egy kis reményt: holnap is ki fog sütni a nap, van miért élni. Egyedül nem lehet kilábalni ebbõl a betegségbõl, de nem szabad elfelejteni, hogy soha nem vagyunk egyedül: mindig találunk valakit.

(Szerző: Bruszel Dóra)