A Don-kanyarban történt magyar tragédia 80. évfordulóján emlékeztek arra a több mint 100 ezer katonára, aki elesett, eltűnt, elhurcolták, vagy fogságba esett a háborúban. A nyíregyházi eseményt a Rákóczi Szövetség és a Trianon Társaság szervezte a Megyeháza előtti téren, ott, ahonnan 1942 októberében búcsúztatták fiaikat, férjeiket, édesapjukat vagy szerelmüket a nyíregyházi asszonyok. A sebek máig nem gyógyultak e véres történelmi esemény után.

A II. Rákóczi Ferenc nevét viselő 12. Nyíregyházi Gyalogezred emlékére állított táblánál, a Hősök terén szervezte a Rákóczi Szövetség és a Trianon Társaság elnöke, Dalmay Árpád a megemlékezést. Egészen pontosan két tábla áll itt. Az egyiket az 50. évfordulón avatta fel a Jósa András Múzeum, a másikat 2013-ban, a Hősök napján helyezték el a Megyeháza falán. Azon a helyen, ahol 1942 októberében fájó szívvel engedték el szeretteiket a nyíregyházi lányok, asszonyok. Sokan úgy fogalmaznak, hogy az első emléktábla elbúcsúztatta, a második pedig visszahozta azoknak a hősöknek az emlékét, akik a Don-kanyarban életüket áldozták. A 4500 nyíregyházi katonából csak valamivel több mint 700 tért haza.

„Én azokról beszélnék szívesen, és szívem szerint, akik valóban azt tették, amit nagyon kevés ember tett meg a Donnál 1943. január 12–20-ig, amikor saját maguk hősies helytállással tartották fel a támadó és sokszoros túlerőben lévő orosz csapatokat, amíg a többiek visszavonulhatnak. Ha nem lettek volna ezek a hősök, az a több tízezer katona, aki a saját életét áldozta a többiekért, akkor ez a veszteség a Donnál sokkal nagyobb lett volna” – fogalmazott dr. Bene János történész.

A Donhoz kivonuló 12. gyalogezred három zászlóaljból állt. Nyíregyházán szolgált az 1. és a 2. zászlóalj. Ez utóbbinak mindhárom századparancsnoka a sereg élén harcolt. Mindhárman hősi halált haltak. Így sikerült az ezred nagyobb részének veszteségek nélkül visszavonulni.

„Persze, hogy áldozatok, hiszen ez egy értelmetlen dolog volt, idegen érdekekért, hiszen azt sem tudták, miért mennek oda. Ezeket az érdekeket velük senki nem közölte, még a hadsereg főtisztjeivel sem. Ezek nem magyar érdekek voltak. Fegyvertársi szövetségre hivatkozva kellett oda menni, és értelmetlenül pusztulni ott, mert a háború – mint tudjuk – nem old meg semmit. Ahogy Szakács Sándor barátunk mondta korábban: ez a felelősség legyen a döntéshozóké, a mi kötelességünk pedig legyen az emlékezés” – folytatta a történész.

80 évvel az esemény után még mindig elhomályosodnak a szemek, fájdalommal emlékeznek az utódok. Nem csoda, hiszen ezt a tragédiát a mai napig nem sikerült megnyugtatóan feldolgozni. Még a ’90-es évek elején sem lehetett arról szólni, mi történt a fagyos, zord januárban ott, a Don partján. Nem kérdezhették, miért kellett a magyar honvédeknek idegen érdekek miatt harcba vonulni. A szocialista történetírás fasiszta hadseregnek, Horthy-kutyáknak, gyilkos hazaárulónak nevezte a katonákat. A ’90-es évek második felében aztán oldódtak a görcsök, tanulmányok jelentek meg, és megnyíltak az orosz levéltárak. 

„Beszélni sem lehetett a II. világháborút követő évtizedekben a baloldali diktatúra idején. Emlékezni is csak suttogva, a frontot járt apák és nagyapák elbeszélései alapján, de nagyokat hallgatva. S közben cinikus módon az ország legtöbb településén volt a Vörös Hadseregről elnevezett utca és Felszabadulás tér. Április 4-ről szólt az ének, és felszabadulva zengett a nép, miközben a szovjet laktanyákban csupán ideiglenesen tartózkodtak az idegen hatalom fegyveresei. Nekünk nem lehettek hőseink, a Donnál elesett katonák. Helyettük kaptunk Zalka Mátét, Guszev kapitányt, és más, a történelem hamis lapjairól lelépő megannyi kitalált figurát” – emlékezett a hősökre Román István főispán.

Négy nemzedék emlékezetére és felelősségére utalt Vinnai Győző. És említette azokat a kortársakat, akik megtörték a csendet. Szólt Nemeskürty István könyvéről és Sára Sándor krónikájáról, melyet rövid idő után – nyilván szovjet nyomásra – betiltottak.

Kötelességünk emlékezni és emlékeztetni! – fogalmazott beszédében az országgyűlési képviselő. Az emlékezés virágai között az emléktáblára került a fényeslitkei polgármester koszorúja is. Mártha Tibor, amikor lehetett, az elsők között indult a háborúban elmaradt katonák nyomait keresni, és tett alapítványt a honvédsírok gondozásáért.