Goldoni, A hazug címû komédiájában láthatjuk legközelebb Nyíregyházán sokak kedvencét, Lukács Sándor színmûvészt, aki több mint öt évtizede tagja a Vígszínháznak. Az elõadás a VIDOR Fesztivál versenyprogramjában szerepel, augusztus 24-én nézhetik meg a Rózsakert Szabadtéri Színpadon. Néhány nappal 77. születésnapja után beszélgettünk.

A csavaros fordulatokban és komikus konfliktusokban gazdag vígjátékban Lukács Sándor Pantalone-t, a velencei kereskedõt, Lelio, a hazug édesapját formálja meg. Egy kritika szerint „egyszerre szeretõ apa, s bár nagyon sok idõt nem töltött a fiával, a mindenség lelkiismeretét éppúgy megjeleníti, mint a hazugsággal megvezethetõ lelket. Következetes mintapolgár, akinek még fontos az adott szó, a becsület. Úriember a színpadon.”

– Kellemes emlékei vannak Nyíregyházáról, jól gondolom?

– Abszolút! Többször is jártam már ebben az általam nagyon szeretett városban. Például 2018 õszén, amikor az Elûzött álom címû önálló estemet mutattam be a megyei könyvtárban. Ha jól emlékszem, elõször a Vígszínház egyik nagy sikert aratott produkciójával, a Sylviával léptünk fel a VIDOR Fesztiválon, a Szabadtéri Színpadon. 2022-ben a Party címû darabbal mentünk, abban az évben kaptam meg a VIDOR életmûdíját, a HYPPOLIT-díjat. Most készülök a harmadik ottani elõadásomra.

– Elismerésekben, díjakban nem volt hiány, hosszú lenne felsorolni. Megemlítem például az Érdemes és a Kiváló Mûvész elismeréseket, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, a Prima Primissima-, a Kazinczy-, a Kossuth-díjat. Miskolc és Budapest is Pro Urbe díjjal ismerte el, a XIII. és az I. kerületnek is díszpolgára. Van legkedvesebb?

– Már elég öreg vagyok ahhoz, hogy egy csomó díjam legyen, hála a Jóistennek, van is! Nem panaszkodhatom ezen a téren. Nézze, a Kossuth-díj a legmagasabb elismerés, a Kiváló és az Érdemes Mûvész is nagyon jólesõ kitüntetések. Rangsorolni nem érdemes, mindegyik kedves nekem. Szerintem egy mûvész számára akkor válik igazán értékessé a díj, ha úgy érzi, hogy mögötte érték, teljesítmény van. Nem akarok nagyképûnek látszani, de úgy gondolom, mindegyik mögött ott van a belefektetett munkám, s a teljesítményem.

– Térjünk rá A hazugra!

– Goldoni a commedia dell’arte mûfajának egyik alapembere, egyik legjelentõsebb írója volt. Ebben a mûvében az aranyifjú típus remekbeszabott megtestesítõje jelenik meg a fõhõs Lelio személyében, akinél nincs olyan nehéz kérdés, amire valami arcátlan hazugsággal ne tudna válaszolni, vagy meg ne tudna felelni. Ideig-óráig sikerrel ûzi a hamis játékait, de végül rajtaveszt, és megszégyenülten kénytelen távozni a becsületes ifjak körébõl, akiknek a boldogságát kis híján tönkretette.

– Sajnáljuk, vagy nevessük ki a hazugot?

– Ez az önök dolga. Ki-ki hogyan érzi. Én ennek a gazfickónak az apját játszom, a város híres-hírhedt kereskedõjét, akinek, bár szoros kapcsolata van a fiával, mégis átveri õt is. És amikor rájövök, hogy átvert, egyrészt dühös leszek, másrészt nagyon rosszul esik. Írói részrõl nagyon szépen, arányosan és jól van adagolva a nevetségesség és a lelki tragédia is.

– Horváth Csaba rendezte az elõadást, aki mint mozgásszínházi rendezõ vált ismertté.

– Sõt, ennek révén lett különleges színfoltja a magyar színjátszásnak. Rendkívül impulzív, kedves, színészszeretõ embert ismertem meg benne, akivel tényleg öröm volt a másfél hónapos együttmunkálkodás.

– Nagyon megdolgoztatta önöket?

– Úgy, ahogy kell. Ahogy szükségelte, megkívánta a darab. A fiatalok természetesen több mozgáslehetõséget kaptak. Nagyon érdekes gesztusrendszere, mozdulatrendszere van az elõadásnak Csaba elképzeléseinek köszönhetõen, fiatal kollégáim is nagyon élvezték a munkát.

– Ez a mozgás vajon inkább erõsíti a mondanivalót, vagy egyfajta burleszk jelleget ad az elõadásnak?

– Mind a kettõ. Erõsíti is, ugyanakkor nem ül rá az elõadásra, tehát nem szedi el a filozófiáját, a darab értelmét. De természetesen sok humoros és groteszk szituáció születik ebbõl, tehát mozgás szempontjából is meg vannak fogalmazva érzelmek és helyzetek.

– Egy újabb kérdés, ami már nem a hazugra vonatkozik: úgy tudom, hogy az írásnak is sok idõt szentel, több verseskötete jelent már meg.

– Ez év júniusában immár a tizedik, Amit õrizni tudsz címmel.

– Mostanában is megvan költõi alkotókedve?

– Az elsõ kötetem, a Szökés 1985-ben jelent meg a Magvetõnél. Azóta egyfolytában írok. Nálam az írás, a költészet nem alárendelt viszonyban van a színészettel, hanem mellérendeltben. Tehát ugyanolyan lényeges elfoglaltságom – ha szabad ilyen csúnyán megfogalmazni – mint a színészet.

– Hûséges típus lehet, hiszen több mint 50 éve tagja a Vígszínháznak, ezalatt 120 körüli szerepet játszott el. Mi a hûség oka? Ilyen alkat?

– 1972-ben szerzõdtetett a színházhoz Várkonyi Zoltán, úgyhogy még része lehettem a Vígszínház híres, klasszis csillagokból álló társulatának, aminek nagyon örülök. Életre szóló tanulságokkal, élményekkel gazdagodtam neves pályatársaim által.

Szerintem a hûség nem egy-, hanem kétoldalú dolog, hiszen akkor hûséges az ember, ha megéri hûnek lenni. Nekem, hála Istennek, úgy adódott, hogy mindig sok-sok feladatom volt a színházban, vezetõ szerepeket kaptam a legkülönbözõbb stílusú-mûfajú darabokban. Plusz Várkonyi Zoltán kitalálta, hogy minden szezonban egy általa legérdekesebbnek tartott, más színházaknál dolgozó rendezõt a következõ évadra meghívott hozzánk rendezni.

– Tehát el se kellett mennie, hogy sok rendezõvel dolgozhasson...

– Anélkül, hogy kitettem volna a lábamat a Vígszínházból, Ruszt Józseftõl kezdve, Babarczy Lászlón át Jurij Ljubimovon keresztül Szinetár Miklósig, s természetesen Zsótér Sándort el ne felejtsem – és hát Istenke bocsássa meg, akiket kihagytam –, a legkülönbözõbb típusú, fajtájú, elképzelésû rendezõkkel dolgozhattam. Egy ilyen helyrõl ugyan miért menne el az ember? Egy ilyen helyhez hû az ember!

(Szerzõ: Kováts Dénes)