Erdélyi Tamás számolt be az utazásról.

„Még nem szoktuk meg, hogy egy-egy múzeum- vagy kastélylátogatás során interaktív megoldásokkal találkozunk, amelyek nemcsak bemutatják a helyszínt, a múltat, de bevonják a nézőt a megelevenített ismeretterjesztésbe. Ezzel lepett meg bennünket az egyébként is érdekesnek ígérkező látogatásunk során a Magyar Zene Háza állandó kiállítása is. Maga a modern épület is látványos, ahogy a budapesti Városligetbe szinte szervesen beépült. Belül, az egyszerű, sima falak között megnyíló kiállítás azonban minden várakozásunkat meghaladóan érdekes volt.

Belépéskor kapunk egy fejhallgatót, kiegészítve egy, a fejtetőnkön elhelyezett érzékelővel, amely minden képnél, tárgynál, falrészletnél, feliratnál bekapcsolja a hallgatót, lejátszva a megcélzott objektumhoz tartozó ismertető szöveget, zenét, énekhangot. És most képzeljük oda magunkat! Belépés után egy vetített erdő szélén találjuk magunkat. Állatok jelennek meg, halljuk az erdő hangjait, majd megszólal az etológus professzor, és arról beszél, hogyan fejlődött ki a természet hangjaiból az emberi hang, az ének, a zene. De menjünk tovább! A labirintusszerűen kialakított hosszú folyosókon, szobácskákban, termekben feltárul előttünk a zene évszázadokon át megélt fejlődése. Az üvegmozaikokon megelevenednek a középkori énekes barátok, bemutatva az egyházi ének-zene útját a modern kórusmuzsika csúcsaiig. Másutt hallhatjuk a magyarság ősi rokonai énekét, majd a közelmúlt paraszti életének hangos kincseit, mondókáit, dalait. Ehhez kapcsolódva – bár odébb mutatják be – a bartóki, kodályi, a magyar zenét felemelő tevékenységét. Itt találkoztunk a Cantemus kórus pazar videójával is!

Mert közben megismerkedhettünk az európai zene, sőt más világrészek hangzó világa megszámlálhatatlan csodájával, hangszerekkel, szerzőkkel, együttesekkel. Apró, lézerfénnyel megelevenedő operajelenetek mellett különleges élményt nyújtott egy tükrös öltözőasztal, mert az odaülő látogató a tükörben Mozart A varázsfuvola Éj Királynőjének jelmezében látja viszont magát! Aztán a klasszikus és modern hangversenytermekben élvezhetjük a muzsika sokszínű világát, egészen a legújabb kori jazz és világzene káprázatos hangjaiig. Bizony, ez már-már fárasztó a mintegy kétórás csavargás végén. És közben mennyi minden maradt ki! Bizony, a zenét szerető embernek ide még vissza kell jönnie! S az időszaki kiállítás megtekintésére már nem is jutott idő! A Társaság tagjai – többségük aktív zenész, zenetanár – mondták, hogy elhozzák ide növendékeiket, vagy legalább ajánlják nekik is a Magyar Zene Háza felkeresését.

Rövid kitérővel, amikor megnéztük a nemrég megnyitott Néprajzi Múzeum modern kettős tetőkertjét – ide is vissza kell még térnünk! –, a Kőbányai úton felkerestük az Eiffel Műhelyházat. Az Opera új művészeti központja a Nyugati pályaudvarhoz hasonló, ami nem csoda, hiszen ez is az Eiffel-torony tervezője elvei szerint, magyar tervező alkotása a XIX. században. A csarnokban itt is egy gőzmozdony fogadott, büfékocsival; de körbejárva a látogatóerkélyen megtekinthettük az opera kiszolgáló raktárait – például a 250 ezer jelmezt, öltözetet –, szombat lévén néptelen műhelyeit, műtermeit, pihenő, kondicionáló helynek kialakított emeletét. Végül meghallgattuk Lukács Gyöngyi Kossuth-díjas szoprán énekesnő romantikus dal hangversenyét a Hevesi Sándor-teremben. Méltó befejezése volt a szép napunknak, melyért köszönettel tartozunk a Társaság vezetőinek!”