Ha van egy ünnepnek előestéje (vigíliája), lehet akár másnapja is. Mivel a magyar kultúra napját bölcsen a Himnusz megszületéséhez igazították, aki lapszámunk megjelenése idején, január 22-én olvassa e sorokat, méltán ünnepelhet.

De mi történik, ha „másnaposan”, a művészeti élményektől meg- (és nem le-) részegedve? Azaz, kedden, vagy bármikor? Szerencsére semmi, ugyanis a mindenkor megújuló, bővülő és újratermelődő magyar kultúrában él, aminek mindig más napja van. Reményeink szerint, egyre jobb! S bár folyton változik, vannak benne kiemelkedő költök, nevezetes napok, múlhatatlan művek, éteri érzések. Kérdőjel nélküli, szilárd alapok, mint a Himnusz, melynek mi, szabolcsiak, szatmáriak, beregiek a szülőföldjén élünk. Legyünk büszkék rá! Arra a versre, melyet nem kért az akkori közvélemény, Kölcseyt sem kényszerítették, hogy írja meg A HIMNUSZT (nagybetűvel), s később sem válhatott volna egy ország igazodási pontjává, ha mi, mindenkori magyarok nem élnénk meg általa közös identitásunkat. De ahogy szépapaink, dédanyáink értették és érezték, mi is megvalljuk magunkat általa. És ne szégyelljük: a hitünket. Olyan szerencsés nemzet vagyunk ugyanis, hogy a himnuszunk egy imádság, mely összetart, és még a mezszínek sem érdekesek, mikor közösen énekeljük... Annak a magyar kultúrának az egyik szimbóluma, melynek az idén sem egy, hanem 366 napja van. Éljük meg örömökben!