"A Macskajáték szépséges, a Nők az idegösszeomlás szélén szembesítés önmagunkkal, sok zenével" - vallja Széles Zitána. A Móricz Zsigmond Színház művészének ebben az évadban négy bemutató adott feladatot korábbi szerepei mellett. A Pinokkióban ő volt a Tücsök, a Galamb és Arlekinó; a Bolha a fülbe előadásban Olympe Ferraillon; a Macskajátékban Paula; míg a Nők az idegösszeomlás szélénben Lucia szerepét formálja meg.

– A Macskajáték az évad jelentős előadásai közé tartozik, bátran nevezhetjük sikerdarabnak. Te hogyan éled meg belülről?

– Az öregedés bizonyára mindenkit foglalkoztat. Korosztályombeli ismerősöm mesélte: „Minden reggel belenézek a tükörbe, és az az egy a baj, hogy mindig elém ugrik egy öregasszony.” De teljesen más, ami kívülről látszik, mint amit belülről érzünk... Örkény a kisregényt valami ilyesmivel kezdi – nem fogom tudni pontosan idézni –, milyen furcsa az, hogy az emberekkel annyi minden történik, amit természetesnek veszünk, de ha ugyanez a dolog idősekkel történik meg, akkor kinevetjük őket. Kifejezetten szépnek és fontosnak tartom, hogy a lelkünk igazából nem öregszik! Bele vagyunk zárva a testünkbe, idővel elindul az öregedés folyamata, de a lelkünk gyakorlatilag bármikor szárnyalni tud. Szerintem nagyon-nagyon szép téma, melyben előfordulnak olyan szerelmek, amelyek egy egész életet végigkísérnek, akár házasság mellett. Persze, hogy milyen minőségben, az egy másik kérdés. Vannak fiatalkori szerelmek, amelyek valamilyen módon – akárhányszor bukkannak is fel –, összezilálják egy kicsit az ember lelkét. A fiatal néző számára azért lehet érdekes ez a téma, mert akár a szüleivel, nagyszüleivel is megtörténhet hasonló, idősebb korban pedig azért, mert magunkra ismerhetünk és megérthetjük, nem vagyunk egyedül ezzel az érzéssel. Kevésbé fiatalon miért ne lehetne szerelmes az ember?

– Lehet, hogy kevesebbszer kellene tükörbe nézni? A Te szereped a Macskajátékban azért érdekes, mert Paula tulajdonképpen belekavar egy régóta tartó, hullámzó szerelmi viszonyba.

– Ha bele is kavar, próbáltam úgy megformálni őt, hogy ne egy az egyben rosszindulatú lépésnek tűnjön. Egész egyszerűen abból indultam ki, hogy miért ne történhetne meg, hiszen a két nő régi barátnő, Paula tulajdonképpen végigkísérte Orbánné és Csermlényi titkos viszonyát, amiről talán csak ő tud. Lévén, hogy a férfi világhírű operaénekes, ez a tény rettenetesen izgalmas a számára, hiszen egy kicsit módosabb körülmények között él, és talán tanultabb és magasabb körökben mozgó, mint Orbánné. Ez a világhírűség, a kis izgalom újra belopózik Paula életébe, különösen azért, mert magányos, a férje külföldön van. Végül mégis csalódik ebben a kapcsolatban, mert szebbet, romantikusabbat, jobbat remélt, mint ami történt. Igazából, még ha együtt maradnak is, ha le is csapta Orbánné kezéről a művész urat, még akkor sem pont úgy alakul az élete, ahogyan szerette volna.

– A nézőtérről úgy tűnik, hogy csábítása nem direkt, hanem szép lassan épül fel a vonzalom a találkozások révén, először lélekben kerülnek közelebb egymáshoz.

– Ilyesmi hatás elérésére törekedtem, bár ennek ellenére sem vagyok a nézőtéren ülő hölgyek kedvence, azt hiszem – de így van ez rendjén.

– Mennyire áll közel hozzád ez a szerep?

– Nagyon szívesen játszom, kifejezetten örülök, hogy Verebes Istvánnal dolgozhattam – most először. A darabválasztás is remek, szépséges ez az Örkény-írás.

– A Teljesen idegenek is egy jól sikerült előadás, a mindennapok eseményeivel, gondolkodásmódjával, hazugságaival, titkaival. El tudod képzelni Széles Zitával, a való életben ezt a helyzetet?

– Szerintem ez egy gonosz játék. Ugyanakkor a szerepemet tekintve eléggé guzmis az életem, amikor kitalálom, éppen sok viharfelhő gyűlt össze fölöttem. Azt gondolom, hogy ilyenkor nem a gonoszság vezérli az embert, hanem az a felfokozott ideg- és lelkiállapot, amelyben éppen létezik. Talán hirtelen ötlet, talán a féltékenység motiválja, hiszen nehéz érzés, amikor valaki úgy érzi, nem elég boldog a párkapcsolatában, nem kapja meg, amire vágyik, valami hiányzik az életéből... Gyakran megtörténik, hogy ilyenkor másfelé kacsingat az ember, és másfelől találja meg azt, amit a házasságban kellene megkapnia, vagy megtalálnia. Nem szeretek ítélkezni, ilyen dolgokban sem. Színészként az a feladatunk, hogy megértsük, mi mozgatja azt, akit a színpadon megformálunk. Akkor is, ha nem gonoszság vezérli, nem hosszan kitervel valamit, csupán belekerül valamilyen spirálba, és aztán a szenvedély, a téboly vagy az őrület magával rántja. A darab elején elhangzik: szerepem szerint szeretném, ha nem kerülne sor erre a baráti találkozóra, de ennek ellenére létrejön. Az különösen idegborzoló helyzet, amikor a baráti vacsoránál egyszerre ül ott a férj és a szerető...

– A Nők az idegösszeomlás szélén című darabot most próbáljátok, beszélgetésünkkor még a bemutató előtt vagyunk. Mire számítsunk?

– Nagyon izgalmas, bonyolult, kihívást jelentő, élőzenés előadásra a Krúdy Kamarában. Remek a zenéje, de nehéz, többen, több szólamban éneklünk. Egyszerre lesz szórakoztató és szívfacsaró, reméljük, megtalálja helyét a nézők szívében.

– Hisztisnek látunk majd titeket?

– Az idegösszeomlás szélén áll szinte mindenki. Olykor láthattok hisztisnek, szerethetően idegbajosnak és szorongónak, mindemellett harcos asszonyok lesznek a színpadon. Adott egy zenés színdarab, ami végre egy kicsit arról is szól, mit művelnek a férfiak a szerelmes nőkkel, mi minden történik meg velük, mit állnak ki és élnek meg eközben.

– Megint tükröt állíttok elénk, mint a Családi játszmákban, az Augusztus Oklahomában és más, remek korábbi előadásokban?

– Igen. Kíváncsi vagyok, mit fognak szólni a férfiak! Na és a hölgy nézőink, akik között nem kizárt, hogy akadnak ilyen szélsőséges lelkiállapotban lévők, ezért a látottak alapján magukra ismerhetnek, de nyugtázhatják azt is: nem csak ők élnek át hasonló nehéz helyzeteket. Bízom benne, hogy sikeres lesz az előadás, adott hozzá a zene és a szereposztás.

– A nézőtéren talán mi, férfiak is rájövünk, miként közelítsünk párunkhoz annak érdekében, hogy ne tegyük őt hisztérikává, ne kergessük őt az idegösszeomlás szélére.

– Így legyen!

(Szerző: Kováts Dénes)