Egyetlen meghatározó zenei élményt nem igazán tudna kiemelni gyerekkorából – mondja dr. Bubnó Tamás. Persze nem azért, mert nem találkozott volna a zenével, hanem pont ellenkezõleg. Kiskora környezetét éppen a muzikális légkör lengte be. Görögkatolikus papcsaládban nevelkedett, ahol egyrészt a mindennapi liturgiák naponta szippantották be a bizánci rítus dallamvilágába, másrészt pedig egyáltalán nem volt ritka, hogy a családtagok nemcsak muzikális adottságokkal rendelkeztek, hanem képzett zenészek is voltak. Az édesanyja, Szász Ilona zenetanár volt és zongorázott, az édesapja pedig, Bubnó László teológiai tanulmányai alatt vendéghallgatója volt a Bárdos Lajos vezette Zeneakadémia egyházzenei tagozatának, valamint kapcsolatban állt a 40-es évek Kodály-tanítványaival. Így aztán otthon esti kikapcsolódás gyanánt gyakran került elõ a zongora, vagy éppen a cimbalom, melyen az egyik nagymama játszott.

ISMERT RÁDIÓS SZAKEMBERRÉ VÁLT

Ilyen elõzmények után egyáltalán nem volt meglepõ a pályaválasztás, a zene útján való elindulás sem. Elõbb a miskolci Bartók Béla Zenemûvészeti Szakközépiskolában bõvíti tudását ütõhangszer–zeneszerzés szakon, majd 1975-ben, az érettségit követõen a budapesti Liszt Ferenc Zenemûvészeti Fõiskola középiskolai énektanár és karvezetõ tanszakára nyert felvételt, ahol öt évvel késõbb diplomázott is. Ám az ütõhangszerek iránti szenvedélye sem hagyott alább, s 1984-ben ezen a tanszakon is diplomát szerzett. Sokszínû érdeklõdése közben arra ösztönözte, hogy más területen is kipróbálja magát: elõbb a Magyar Rádióban külsõs munkatársként, majd 1981–1986-ig a Zenei Fõosztály szerkesztõjeként ismerkedik meg a tömegkommunikáció mûködésével és mélyíti el klasszikus és könnyûzenében szerzett tudását, miközben ismert rádiós szakemberré is válik. Az igazi ismertséget és sikereket a Szent Efrém Férfikar hozta meg számára, aminek a megalakulása kis részben tulajdonítható a véletlenek összjátékának is. 1996-ban újjászervezte a Budapesti Görög Katolikus Kórust. A nagyrészt fiatalokból álló kórus még ve­gyeskarként mûködött, ám az évek során az ifjak felnõttek, s a hölgyek lassacskán anyai örömök elé néztek, így a nõi rész lassan kiürült. A megmaradt fiúk – kiegészülve néhány zenészkollégával – adták a magját a máig itthon és külföl­dön egyaránt elismert Szent Efrém Férfikarnak, amivel nemcsak sikereket ért el, hanem életre szóló, különleges élményeket szerzett. Ezek közül persze nem könnyû kiválasztani a legfontosabb pillanatokat, de van néhány, amit ki tud emelni: négyéves mûködésüket követõen elsõ nem szláv karként Lengyelországban megnyerték a nemzetközi ortodox kórusok versenyét; a világhírû basszistával, a Metro­po­litan sztárjával, Jevgenyij Nyesztyerenkóval való közös munka; de legutolsó, indiai körútjukat is ide sorolja. Szakmai munkája csúcsának mégsem a karral elért sikereket vagy a szakmai elismeréseket tartja. Mint mondja, ez utóbbiak természetesen örömmel töltik el, azonban zenészkollégái is ugyanúgy érdemesek lennének a díjra, akik kevésbé látványosan, nem a nagyközönség elõtt folytatják mindennapi kiváló munkájukat. Saját vallomása szerint mûvészi pályája legfontosabb területe az, hogy gyerekekkel foglalkozhat, nekik adhatja át zenei tudását. Ez az a terület, amire a legbüszkébb, s amit élete utolsó pillanatáig folytatni is szeretne.

Zadubenszki Norbert