2015 júliusát írtuk, amikor bejárta a világsajtót a hír, miszerint egy magyar katona lett a NATO Szövetséges Transzformációs Parancsnokság parancsnokának pentagoni képviselője Washingtonban. A megbízatás a Magyar Honvédség számára is hatalmas elismerést jelentett, hiszen a rendkívül nagy presztízsű beosztást eddig csak befolyásos nagy nemzetek katonái töltötték be. A hír hamar eljutott hozzánk is, az pedig külön büszkeségre adott okot, hogy kiderült: a tisztséget betöltő dr. Porkoláb Imre ezredes Nyíregyházán nőtt fel és a Vasvári Pál Gimnázium katonai kollégiumában kötelezte el magát a pálya iránt. (A dr. Porkoláb Imrével készített interjú elolvasható az alábbi linken: http://www.nyiregyhaza.hu/nyiregyhazarol-az-ut-a-pentagonba-vezetett-2015-08-07). Most már 2016-ot írunk, és egy újabb sikerről számolhatunk be. Ehhez pedig nem is kell olyan messzire utaznunk a történetben. A Vasvári Pál Gimnázium már említett katonai kollégista osztályában ugyanis volt még olyan diák, Molnár Zsolt ezredes, aki ezen a pályán szintén kiemelkedő eredményeket ért el. Kevés olyan tiszt van hazánkban, aki ennyire rendkívülinek mondható missziós pályát tudhat maga mögött, ráadásul ő az, aki a 2011-ben megalakult MH Ludovika Zászlóalj parancsnoka is lett.

Molnár Zsolt ezredes

ELTÖRT KISUJJ VEZETTE A KATONAI PÁLYÁRA

Amerikai ejtőernyős jelvény, éles harci bevetés jelvény, magyar ejtőernyős jelvény, a legkiválóbb lövészek egyikét jelentő jelvény, amerikai lövész jelvény, ohiói állami kitüntetések, az amerikai hadsereg elismerési medálja... Újságíróként csak kapkodtam a fejemet, amikor egy hideg, téli napon, a Vasvári Pál Gimnázium előtt beszélgetve, az intézmény egykori diákját, Molnár Zsolt ezredest az egyenruháján lévő jelvényekről kérdeztem – amelyekből, neki bizony, van bőven. Hamar megértettem, hogy ő nem ezek mennyiségére, sokkal inkább minőségére lehet büszke. De ne is szaladjunk annyira előre a történetben, hiszen már az önmagában is érdekes, hogy ő tulajdonképpen nem is készült a katonai pályára.

– Sokan vannak, akik szülői indíttatásra választják a katonai pályát, mert például a felmenőik a Magyar Honvédség kötelékében dolgoztak. Én egy egyszerű vidéki családból származom, nekem más miatt alakult így az életem. Eredetileg nem katonának készültem. A nyíregyházi Vasvári Pál Gimnázium testnevelés tagozatára szerettem volna jelentkezni, de előtte történt egy sérülésem. Eltört a kisujjam. Mondták, hogy így csak a katonai kollégiumba iratkozhatom be, majd később átjelentkezem. Egy fél év után azonban már úgy éreztem, megtaláltam a helyemet és eldöntöttem akkor, hogy nekem ez kell, katonatiszt szeretnék lenni.

„ÉBRESZTŐ VOLT, NAPIREND SZERINT ÉLTÜNK”

– Nagyon jó emlékeim vannak abból az időszakból, hiszen köszönhetően Gebri Mártának, az osztályfőnökünknek, a mai napig egy összetartó, rendkívül közösségi csapat vagyunk. Az intézményben – katonai kollégiumban – nőttünk fel. 14 évesen, közel 30 fiú, együtt élt a „nap 24 órájából 24-et”. A tanárok, nevelőtanárok úgy kezeltek minket, mint leendő katonákat, tiszteket, esetleg altiszteket és ennek megfelelően elég erőteljes nyomást gyakoroltak irányunkba, a minél jobb tanulmányi eredményért – idézte fel a gimnáziumi éveket Molnár Zsolt, aki hozzátette, egy kis mini katonai rendszer szerint éltek. Volt ébresztő, délután kötelező szilenciumon vettek részt, és ha vétettek a szabályok ellen, akkor büntetést kaptak. Hétvégén csak egyfajta eltávozási könyvvel mehettek haza, így a katonai kollégium mind fizikálisan, mind szellemileg megterhelő volt. Természetesen ezzel párhuzamosan a tanáraik is magas követelményeket fogalmaztak meg és komoly eredményeket vártak el tőlük.

– Fizikálisan azért volt nehéz, mert hihetetlen nagy energia volt bennünk. Nap mint nap sportolni, edzeni akartunk, szét akartuk szakítani a világot, szerettünk volna szórakozni menni a kortársainkkal együtt, és bizony megkötötték akkor a mozgásterünket nagyon a szabályok. Mentálisan pedig azért, mert például volt olyan osztálytársam, a már korábban említett Porkoláb Imre, aki akkor, noha a szüleivel abban a házban élt, amelynek kertje határos volt az intézmény falával, mégsem mehetett haza. Mentálisan kibírni azt, hogy bezártak vagyunk, hogy megszabják az életünket, mindennapjainkat, ez nehéz volt.

KÜLFÖLDI MISSZIÓK CIPRUSTÓL BAGDADIG

Molnár Zsolt 1993-ban végzett a Kossuth Lajos Katonai Főiskolán Gépesített Lövész Szakon. Ezek után helyezkedett el Hódmezővásárhelyen. Később majd egy évtizedet szolgált Szolnokon, és három évet Székesfehérvárott, majd újra Szolnokra került. Volt szakasz-, századparancsnok, dolgozott ezrednél, mint kiképzési főnök, dolgozott törzstisztként és szolgált a Különleges Műveleti Zászlóaljnál is. Mindezek mellett külföldi missziói is széles skálán mozognak. Szolgált Cipruson és Szarajevóban, kétszer járt Irakban, kétszer Afganisztánban is, ahol ő parancsnokolta az első ott tevékenykedő amerikai–magyar Műveleti Tanácsadó és Összekötő Csoportot.

– Cipruson igazi békefenntartó katona voltam a kifejezés nemes értelmében, kék sapkában figyeltük a szemben álló feleket, írtuk a jelentéseket, járőröztünk. Szarajevóban egy katonai rendfenntartó kontingensnek voltam a századparancsnoka, ahol felkészültünk arra, hogyha bármelyik érintett fél incidenst okoz, akkor mi mentünk a helyszínre, biztosítottuk, járőröztünk. Az már egy „katonaibb” jellegű feladat volt – a kéksapkásokéhoz képest. Ez jelentősen megváltozott 2004-ben, amikor Irakban teljesítettem szolgálatot, akkor már egy szállítmánykísérő századnak voltam a parancsnoka. A feladatunk az volt, hogy kísérjük a katonai szállítmányokat különböző bázisok között. Bagdadtól Basrán keresztül mindenhol, jártam Irakban és persze Kuvaitban. 2005-ben már az iraki katonák kiképzésével, felkészítésével foglalkoztam a NATO által szervezett kiképzési és támogatási feladatban. Majd jött Afganisztán, ahol egy amerikai–magyar csoportnak voltam a parancsnoka 2009-ben és 2013-ban is. Ott már teljes mértékig egy afgán katonai alakulat kiképzése, felkészítése és velük műveletekben való részvétel volt a feladat, ami nagyon nehéz volt több szempontból is...

Szembesültünk kulturális vagy éppen logisztikai nehézségekkel, és természetesen az ellenállók okozta kihívásokkal. De éles helyzetben, Afganisztánban, valódi barátságok születtek. Parancsnokként a döntések meghozatala volt a legfontosabb feladatom és én szeretném azt gondolni, hogy jó döntéseim voltak, mert a legrosszabb döntés az, ha nincs döntés. Én mindig döntöttem... és talán disszonánsan hangzik, de néha a két rossz döntés közül a kevésbé rosszat kellett választanom... akkor is döntöttem...

„MOST MEG FOGTOK HALNI”

– Emlékszem, egy alkalommal az ellenállók felszámolása volt a feladat egy szűk völgyben. A helyzet nem volt szerencsés a számunkra, így légi támogatást kértem. A tervezésnél számoltunk ezzel a helyzettel, így a megfelelő protokoll szerint „lehívtam” a légi támogatást, amely ekkor két A-10-es repülőt jelentett. Az általam mentorált afgán zászlóalj parancsnokot kértem a tolmácson keresztül – tolmácsom dari–angol tolmács volt –, hogy a saját erő megjelölése érdekében készítsék elő a színes füstjelzőket. Ez biztosította számukra, hogy őket nem lövik majd a repülőkből. Érzékeltem, hogy a levegő egy kissé „feszültté” vált... A tolmácsom felém fordult, és falfehér arccal közölte velem, hogy az afgán katonák „elfelejtették” magukkal hozni a füstjelzőket. Most mi lesz, kérdezte az afgán parancsnok... Első reakcióm az volt, hogy „most meg fogtok halni”, mivel odafentről mindenki egy pici pont, nem tudják, ki a barát, ki az ellenség, vagy nem fognak tűztámogatást adni és így visszafordulnak a repülőgépek, mert nincs pozitív azonosítás. Ebben az esetben szintén szorult helyzetben lettünk volna, hiszen támadás alatt álltunk. Itt a parancsnoki döntési helyzet: mivel használok, vagy ártok a leginkább... 20–30 másodpercem volt dönteni és még fordítani kellett az afgán parancsnok felé is, de már közben rádiózzak az amerikai helyettesemnek, aki a gépek földi irányítását végezte, közben a repülők már a légtérben voltak és várták a parancsot. Szerencsére sikerült meghoznom a jó döntést, így füstjelző nélkül is meg tudtuk határozni az ellenállók helyét a pilóták számára, azonnal kicseréltettem a tárakat, hevedereket fényjelző lőszerrel megtöltöttekre és parancsomra „össztüzet” lőttünk az ellenség állásaira, úgymond „megfestve” az ellenállók állásait a repülésirányító és a repülők részére. Az A-10-es géppár így sikeresen végre tudta hajtani a tűztámogatást és a saját katonák sem sérültek meg. A műveletet is sikeresen befejeztük veszteség nélkül.

„A HADSEREG NEVELT FEL”

Molnár Zsolt, ahogy ő mondja, imádja a munkáját, mi több, életének is tekinti. Egy katona, akit a hadsereg nevelt fel, és aki szeretné megszolgálni azt, amit az ország adott neki a honvédségen keresztül. Jelenleg az MH Ludovika Zászlóaljnál a leendő tisztekkel foglalkozik, átadja tapasztalatait, ahol a fiatalok napközben tanulnak a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Karán, sőt, a tanítás után is napirend szerint élnek, kiképzéseken vesznek részt az MH Ludovika Zászlóalj kötelékében, illetve időszakonként gyakorlatokon, terepen tökéletesítik tudásukat.

– Mindig megkérdezem a fiatal tiszteket, tisztjelölteket, hogy miért szeretnének katonák lenni. Sokszor az a válasz, hogy ezt biztos jövőképnek látják, míg másoknak az a legfőbb motiváció, hogy a hazát akarják szolgálni. A fiatalokból vannak azért néhányan, akik videojátékokon, interneten szerzett felületes tapasztalatok alapján jelentkeznek. Ők ki is esnek hamar, mivel a valóság mindig más és soha sem egyszerű, mint a monitor előtt ülve.

NÉGYSZER VEZÉNYELTE LE A TISZTAVATÁST

– 1993-ban Budapesten, a Kossuth téri honvédtisztté avatásom után nem gondoltam, hogy én még valaha is ott fogok állni, és részt veszek egy ilyen eseményen, de mégis sikerült. 2010-ben még résztvevőként, 2011-ben – ekkor még a Hősök terén –, 2012-ben, majd 2014-ben és 2015-ben már az Országházzal szemben, mint vezénylőparancsok állhattam a fiatal hadnagyok előtt, és vezényelhettem le a tisztavatást. (2013-ban épp Afganisztánban szolgáltam.)
– Nehéz szavakat találni. A fiatal hadnagyokkal ott állhatok szemben, és amit én átéltem 1993-ban, tudtam, azt most ők is érzik. Én adom ki a vezényszót, hogy eskühöz. Érzem, átjön belőlük az eskü szövege. A parancsnokok magányosságával ott állok velük szemben, és rendkívül büszke vagyok a fiatalokra, ez elmondhatatlan érzés. Kevesen vannak, akik ezt megéltük, de remélem, minél többen lesznek ilyenek. Ilyenkor azt kívánom nekik, hogy ők is megtalálják a számításukat, és ha évtizedek múltán visszatekintenek arra a napra, mikor tisztté váltak, akkor ne bánják meg a döntésüket, hanem olyan büszkék legyenek az egyenruhájukra, mint amilyen én magam is vagyok.

MERJÉK ELÉRNI A CÉLOKAT

Molnár Zsolt ezredesnek élete a hadsereg, a honvédség, de mindig fontos volt számára a sport is (ezen belül is a küzdősportok). Nyíregyházán kezdett el karatézni – Bódi István és Bencze Antal mesterek irányításával (még a mai napig is gyakorolja) és innen indult el katonai pályája is. A hadseregnek köszönhetően a mai napig aktív ejtőernyősként mutat példát a fiatalabb generációnak.

Molnár Zsolt hatalmas sikereket tudhat maga mögött, de sosem felejti el, hogy jutott el idáig. Így nem is tanácsol mást a jövő tisztjeinek, a fiatal nemzedéknek, minthogy: merjenek, és igazán akarják elérni a céljaikat. Soha ne adják fel és akkor sikerülni fog!

Szerző: Bruszel Dóra

(Fotók: Molnár Zsolt)