Kezdjük úgy, hogy Nyíregyházának nagy szüksége volt már egy ilyen kiállításra. Nem csak a szűk, művészetkedvelő-, azon belül a még szűkebb, kortárs művészetre is kíváncsi réteg ízlésének simogatására gondolok, hanem valóban Nyíregyházára. Virgilius Moldovan kiállítását hasonló kvalitású tárlatok sorának kellene követnie éveken keresztül, hogy a természetes kerékvágásba zökkenjen az, ami hosszú ideje nincs ott. Ezért csakis üdvözölni lehet azt a kezdeményezést, hogy a szabolcsi megyeszékhelyen is látható immár ilyen színvonalú, méltán nagy látogatószámra érdemes kortárs képzőművészeti tárlat és remélem, nem csak a magam nevében mondhatom, hogy bízvást reméljük, ez még csak egy pozitív folyamat erős kezdete.

Szobrászati tárlatot pedig nem könnyű megrendezni, sokkal bonyolultabb, mint mondjuk táblaképekből álló kiállítást főleg akkor, ha a szobrok többsége ilyen grandiózus méretű és anyagát tekintve valamivel sérülékenyebb is a kő vagy bronz plasztikáknál, emiatt gondosabb mozgatást és szállítást igényelnek. Rögtön egymáshoz közel és csupán pár perc sétára, három helyszínen, három eltérő karakterű térben láthatjuk a műveket, ami több szempontból is nagyon jó döntés volt. A művek három helyszínre tagolásával el lehet érni, hogy tematikai csoportok kialakításával a látogató maga határozhatja meg a bejárás sorrendjét és akár három eltérő időpontban visszatérve más-más szegmenssel ismerkedhet meg, persze, ha az elsőt látva meg bírja valaki azt állni, hogy azonnal ne lássa a másik kettőt is. Másrészt így szélesebb közönséget szólíthat meg a művész, s általa a rendezők, de egyben az adekvát befogadást is segítheti, amennyiben az érdeklődők mindhárom helyszín bejárása után egy maradandó és komplex tapasztalattal gazdagodva térhetnek vissza a napi rutinjukhoz.

A Nyíregyházi Városi Galéria emeleti termeiben portrészobrokat láthatunk bronzba öntve és szilikon borítású műgyantából formázva, mellettük groteszk gyermekalak magasodik egy posztamensen, és fodrosan kövér figurák fürtökbe rendeződött tömege jelenik meg a művész vásznain. Van valami megfoghatatlanság, valami távoli ezekben a portrékban, pedig látszólag pontos megfigyelések és rutinos mozdulatok vezették az alkotó kezét. A Városi Galériából a Pál Gyula Terembe átsétálva pl. leülepedhet kicsit az első benyomás impressziója (már, ha a galériában kezdtük a sort), közben fejben leltárba vehetjük az egyes műveket és kezdünk is valami összegzés félét kialakítani magunkban, ami pillanatok múlva úgyis fenekestül fel lesz forgatva.

A Pál Gyula Teremben léptéket váltunk, ami szembetűnő az emberi figurák méretében, de azon túl is. A nyers közvetlenség elementárisan hat, és ezt majdnem szó szerint kell érteni. Biztos, hogy nem azt tapasztaljuk, amire számítottunk, érdemes hát kicsit elidőzni és körbejárni az alakokat, egy gondolat erejéig előkeresni emlékeinkből az ideális test arányait és azt az ipart, ami erre a vágyképre épít, mindezt rávetíteni az itt látottakra. A kissé eszelős ábrázatú, sztoikus filozófus alakját idéző kövér óriás mögé bújva (vagy bújtatva) a türannosz egykedvűen tart magasba egy nyúzott nyulat, amelynek nyitott hasüregéből éppen kiflittyen a mája. Nehéz nem gondolni az áruházakban éppen csúcsra járatott csokinyúl dömpingre, a bárgyún együgyű sztaniol nyúlarcokra. De nemcsak a jelenben utazhatunk az asszociációkkal, hiszen Moldovan a megmunkálás módjában és témájában (filozófusok, polgárok portréi) az antik szobrokhoz tér vissza, a hullámzó testtömegek pedig Rubenst és a barokk látásmódját idézik. A posztmodern múltbeli stílusokkal való játszadozása, azok pátoszmentes, már-már ironikus újraidézése cseng egybe Moldovan személyes útjával – a román származású mester Bécsbe költözése után restaurátorként vett részt egyebek mellett Schönbrunn és a Belvedere szobrászati elemeinek felújításában. Ugyanakkor a szilikon-technika és a grandiózus méretek olyan nemzetközi sztáralkotókkal vonják egy körbe, mint Ron Mueck Evan Penny, Jamie Salmon vagy Patricia Piccinini, jóllehet Moldovan nem a minél tökéletesebb élethűségre törekszik, társadalomkritikusnak szánt szobraiban mindig marad valami érzéki festőiség is.

Begyűjtve a látványt és összeforgatva fejünkben a Városi Galériában látottakkal kell átsétálnunk a zebrán és a Váci Mihály Művelődési Központ fogadóterében tehetünk pontot a tárlatlátogatás élményére. Ahol a monumentalitás közvetlen megtapasztalására nyílik lehetőségünk és eltöprenghetünk azon, hogy a valós méretektől eltérő, ekkorára nagyítással hogyan változik megítélésünk. Másként nézünk-e és ha igen, hogyan? Érzékenyebbé válunk-e a kis részletek megfigyelésére, elfogadhatóbbá válik-e számunkra a testi hiba és fogékonyabbak leszünk-e a felszín mögé látva a mesterkélt vagy manipulált helyett a valóságosat felfedezni? Moldovan debütáló kiállítása mindenesetre kiváló lehetőséget nyújt ahhoz, hogy kritikai érzékünkön is kissé csiszolva másként figyeljük a társadalmat és annak jelenségeit. Primer állítások a szobrai, nem bonyolult szimbólumrendszerek kusza szövevényén át kívánnak szólni hozzánk, mégis elérik e művek azt, hogy ne tekintsünk rájuk szimpla realista szobrokként. Látjuk, hogy ez nem a valóság egy szelete és talán emiatt megnyugtató is mindezzel szembesülni.

Szattila Abó