Tíz éve vannak tetkóim, annak idején még nem igazán nézték jó szemmel. Talán az utóbbi 2-3 évben vettem észre, hogy egyre többen csináltatnak tetoválást. Jobban elfogadják a munkahelyeken is, nem kell takargatni, és most már inkább dicsérik, mint becsmérlik.

Én is kaptam hideget, meleget a tetoválásaim miatt, úgy ismerősöktől, mint idegenektől. Nagyapám csak annyit kérdezett: „Minek az kislányom?” Jó pár évvel ezelőtt, egy szórakozóhelyen egy fiatalember mondta nekem, hogy a nők ne csúfítsák el magukat ezzel. Az utcán egy idősebb úr is szóvá tette, hogy amit Isten megteremtett, azt nem lenne szabad így megváltoztatni. Azt szoktam ezekre mondani, az én testem, amivel azt csinálok, amit akarok, és ettől nem leszek más vagy rosszabb ember. Tudom, régen a börtöntetoválások miatt úgy gondolták, hogy akinek van, az csak gonosz lehet, a filmekben is általában a negatív szereplőket ábrázolják így. Pedig sok kultúrában megtalálhatóak a törzsi tetoválások... Persze pozitív visszajelzéseket is kapok, hogy milyen szép, és érdeklődnek, ki csinálta. A kedvenc kérdésem, hogy „nem fájt”? Naná, hogy fáj, hiszen „megszurkálnak”, de kibírható, feltéve, ha nem vagyunk túl érzékenyek és nem félünk a tűtől.

Sokan kérdezik, hogy minek az? Nem fogod megbánni? Hogy nézel majd ki öreg korodban? Minek? Mert szép. Nekem legalábbis az. Én is kérdezhetném, hogy egy festmény miért kell a falra? Vagy miért kell luxusautó, drága ékszerek? Én legalább majd viszem magammal a tetoválásaimat a sírba... Megbánni azért nem fogom, mert olyan motívumokat varratok magamra, amiket szeretek, szép virágokat, állatokat. Öreg koromban pedig ugyanúgy nézek majd ki, mint az a sok-sok ember, akinek vannak a testén ilyen alkotások. Mert szerintem ezek azok, nagyon nagy kézügyesség kell hozzá és sokszor olyan élethűek, hogy szinte megszólalnak.                     

 (Szerzõ: P. Földi Krisztina)