Ezzel a latin mondással méltatta Pettkó-Szandtner Aladár államtitkár Ruszinkó Jenőné munkásságát abból az alkalomból, hogy a 39. Erzsébet leánycserkészcsapat újoncai 1927. június 26-án fogadalmat tettek a Pacsirta utcai árvaház udvarán.

A hadiárva­gondozás ügyét szívén viselő államtitkár jól ismerte az országban működő árvaházakat. Több alkalommal járt városunkban is, és mindannyiszor méltatta Ru­szinkónénak az árvaházért és lakóiért tett igyekezetét.

Ruszinkó Jenőné Justh Emmaként látta meg a napvilágot 1882-ben. 1917-ben óvónői képesítést szerzett, majd négy évvel később megbízták az akkor újjászervezett árvaház igazgatói teendőinek ellátásával. Az intézet 1922 szeptemberében nyitotta ki kapuit első 13 növendéke előtt, és már decemberben egy Petőfinek szentelt emlékműsorral léptek a nagyközönség elé, és vívták ki a helyi társadalom rokonszenvét és áldozatkészségét. Az igazgatónő által összeállított és részben megírt műsor híre még Amerikába is eljutott, ahonnan adományok érkeztek az árvák javára, az előadást pedig 1923 júniusában a Városi Színházban megismételték.

Vezetése alatt az árvaház évről évre bővült, szépült és egyre több árva befogadására vált alkalmassá. 1924 szeptemberében már 30 leány talált benne otthonra. Önképzőköre és cserkészcsapata több alkalommal vívta ki a nagyközönség érdeklődését, szeretetét, a karácsonyi ünnepélyeik pedig élményszámba mentek. A lányok a helyi középiskolákat látogatták, többen közülük tovább tanultak, a maradóknak pedig fehérnemű- és felsőruhavarrás képzését szervezte meg, hogy az életbe kikerülve legyen miből keresetük.

Ruszinkóné 1931-ben még megírta az intézet 10 éves történetét, azonban a felsőbb hatóságok takarékossági okokból a bezárásáról döntöttek. Az árvák Emmi nénije „megrendülten fogadta annak az intézménynek bezárását, amellyel szíve, lelke összeforrt”. A záróünnepet követően idegösszeroppanást kapott és a debreceni klinikán agyvérzésben hunyt el 1931. június 30-án. Az Északi temetőbe temették, azonban síremlékét már hiába keressük, sírhelyét felszámolták.

(Szerző: Ilyés Gábor helytörténész, www.emlekjelek.hu)