Amikor a megyei napilap hasábjain 1965-ben megemlékeztek a 60 éves nyíregyházi kisvasútról, egyúttal már azt is jelezték, hogy „a megszüntetésének szükségességével mindenki egyetért”.

Akkoriban a keskeny nyomtávú vasutak felszámolásáról országos gondként írtak. A Közlekedés és Postaügyi Minisztérium szakemberei kimutatták, hogy üzemeltetése nem gazdaságos, kocsiparkja elavult, a vele való közlekedés lassú. A városlakóknak pedig bosszúságot okoznak a városon nagy zajjal áthaladó teherszerelvények. Hamarosan miniszteri döntés is született arról, hogy Nyíregyházán a kisvasút belterületi szakaszát 1968. január 1-től megszüntetik.

A kisvasutat ekkor még nem véglegesen számolták fel, hiszen az sok község személy- és teherforgalmát bonyolította le, csak a városból való kiiktatásáról döntöttek. Viszont ezt összekötötték a villamosközlekedés megszüntetésével. A villamosforgalmat 1964-ben összesen kilenc kocsi bonyolította le, de ebből kettő állandó javításra szorult. Rendelkezésre állt még négy pótkocsi és öt nyári, nyitott kocsi. Probléma volt még, hogy nem volt elegendő fedett váróhelyiség sem, valamint a villamos áramfejlesztő rendszere is elavult. Azonban mind a kisvasút, mind a villamos megszüntetésének előfeltétele volt, hogy a meglévő vonal mentén korszerűbb, szélesebb utak épüljenek, továbbá a kiváltásra biztosítani kellett a megfelelő autóbusz-mennyiséget is. A sóstói villamosjárat pótlására legjobb megoldásként az autóbusz-körjárat bevezetését ajánlották.

Amikor eldöntött ténnyé vált, hogy a villamost megszüntetik, többen tiltakoztak ellene. Az egyik városlakó szerint: „A sóstói közlekedés, így ahogy van, nyáron nyitott kocsikkal szinte vonzást jelent ki a Sóstóra. Semmiféle autóbusz-körjárat ezt az élményt nem biztosítja, például az akácvirágzás idején”. Szerinte a villamos és az autóbusz együtt jelentené a megoldást, és előbbi „megérné a fenntartással járó áldozatot”. A hivatalnok ellenérve az volt, hogy az építendő autóút melletti leállósávok majd biztosítják a természetben való gyönyörködés lehetőségét.

(Szerző: Ilyés Gábor helytörténész, www.emlekjelek.hu)