– Elég gyakran jár Nyíregyházán. Ennyire jóban van a helyi Opel kereskedéssel?

– Igen, baráti a viszony. Harmadszor vagyok itt az autóval együtt, és nagyon szívesen jövök. Remélem, mi is hozzáteszünk kicsit egy-egy ilyen sikeres hétvégéhez.

– Ennél messzebbre utaznak majd december végén az Afrika Race kapcsán, ahol Dakar a cél. Hogy állnak a felkészüléssel?

– Még tart. Nem vagyunk még kész teljesen, de közel vagyunk ahhoz, hogy minden olyan fejlesztést végrehajtsunk az autón, melyet elterveztünk. Már csak egy alkatrészszállítmányra várunk a sebességváltóhoz, és ha a váltót is teljesen felújítottuk, az autó kész lesz arra, hogy győzelemre vezessen.

– Nem furcsa ezt kimondani? Hiszen húsz éve az első versenyen még a célba érés is távolinak tűnt.

– Azok amolyan kalandori évek voltak. 1996-ban, 1998-ban és még 2000-ben is úgy álltunk neki, hogy egy célunk volt csak: elérni Dakarba. Az első verseny előtt például egy évig dolgoztunk keményen az autón, és azt hittem, hogy jó helyezést érünk el. Pedig csak annyi alkatrészünk volt, amennyi az autóba befért. Üresen is több mint 3 tonnát nyomott, teletankolva és bepakolva pedig már egy kamion súlyával vetekedtünk. Ki is tört a futómű. Ehhez képest most 2050 kilogramm az autó és 5 tonna pótalkatrészt viszünk magunkkal külön. Egy nagy stáb, közel húsz fő segíti a versenyzésünket, plusz ott a versenykamion, szóval sokkal jobbak az esélyeink mint az első versenyen.

– Tart még a sivatagtól?

– Már nem. Tudom, hogy ez az autó és én is sok helyzetet megoldottunk együtt. A dűnéknél sokkal jobban félek a technikai meghibásodástól, mert mindig lehet olyan gond, melyre nem készültünk fel. Egy féltengelytörés vagy kardántengelygond elég ahhoz, hogy annyi időt veszítsünk, ami már a győzelembe kerülhet. Az viszont már jó, hogy esélyesként számítanak ránk, kiemelt helyünk van a pihenőknél, közel a közösségi sátorhoz, ami sok előnnyel jár. Bízom abban, hogy jól alakul a verseny és az élmezőnyben végzünk majd.

Dankó László