Az én drága nagypapám
Jegyzet az Idősek Világnapjára. Az én drága nagypapámat nem tudta bejelölni a faluja polgármestere a Facebookon, mert azt addigra ő már megtette. (Megjelent a Nyíregyházi Napló szeptember 29-ei számában.)Pedig gyors volt: épphogy átadta neki a virágcsokrot a családi ünnepségünk díszvendégeként – 90 éveseknek már kijár az ilyenfajta (ön)kormányzati odafigyelés is –, rárepült a közösségi hálóra. De addigra Papa már kattintott. És ő az első, aki lájkolja a tucatnyi unokája és számos dédunokája bejegyzéseit, ha már az országban szétszóródott nagycsaládot a valóságban nehéz is összeterelni. Ilyen ő: a tizedik évtizedében is halad a korral, most a virtuális térben. Bár így tudna még robogni a valóságban is, de ebben már két bot a segédje, a pár éve elment Mamához meg már csak az elektromossal tud kigurulni a temetőbe. Mert nélküle hova, és főképp miért is sietne? Inkább vár, minket. Egy keményen ledolgozott élettel, hat tisztességben felnevelt gyermekkel, és rengeteg emlékkel a háta mögött. Amiket, ha több megyével odébb rányitom az ajtót, egy levegővel kezd el mesélni... Most, hogy írom, újra rájövök, hogy ezek a fontos pillanatok. A belőle áradó szeretet, bölcsesség, jó szándékú intés, meg minden. A Mama sütije nagyon hiányzik, de a Papa szavai még készen állnak. Jaj, már hívom is, most, most, nem csak János napon, meg húsvétkor. És megyek, várj meg...!
(Szerző: Tarczy Gyula)
