Nyíregyházán is sokszor látott vendég: legutóbb az Electrolux 10 éves születésnapi buliján meglepetésvendégként énekelt, de a Kossuth téren is varázslatos adventi hangulatot teremtett néhány hónapja. Olyan szívesen jön Nyíregyházára, mint ahogy exkluzív interjút adott szerkesztőségünknek.

– Aki végigkövette a karriered, az rögtön észreveszi minden produkciódban, hogy számodra kiemelkedően fontos a magyarságtudatod; zenében, táncban. Miért?

– Valóban, korábban néptáncoltam és nagyon szeretem a népzenét, a népzenei motívumokat, főleg akkor, amikor sír a hegedű, azt egyszerűen nem bírom megállni könnyek nélkül. Bár viszonylag hosszú időre száműzettem magam az országból, majdnem mindig könnybe lábadt szemmel szálltam le a gépről, ez volt az én keresztem. Most, hogy hazajöttem, érzem igazán, hogy mennyire imádok itthon lenni. Nagyon felemelő itthon lakni, élni. A magyarságomat a gyökereimben hordozom és szerencsére annak idején találtam egy olyan csapatot, akik pontosan úgy képzelték el munkájukat, hogy benne van a magyarság, a néptánc, a mi közös életérzésünk. Összefonódott az, amit én érzek és a munkánk. Ezt a jövőben is meg kívánom őrizni.

– Akik elhagyják az országot, gyakran küzdenek egy kettős érzéssel. Elmennek, mert úgy érzik, ott könnyebben boldogulnak majd, de kint meg alig várják, hogy hazajöjjenek. Te is így voltál ezzel?

– A szüleimtől örököltem azt a tulajdonságot, hogy a jég hátán is megélek, tehát azt nem mondhatom, hogy nem bírtam külföldön. Azonban jött egy lehetőség és ezután megújulva, erősebben tértem haza. Számomra nem volt kérdés, hogy itthon folytassam-e vagy sem. Óvatosan, lépésről lépésre jöttem haza. Megteremtettem, hogy legyen hová hazajönni. Ennek most már másfél éve. Úgy gondolom, elég sokan ismerik azt az érzést, hogy milyen hazatérni hosszabb külföldi tartózkodás után; beleszívni a levegőbe, azt érezni, hogy itthon vagy, itt minden a tiéd, ettől nincs felemelőbb. Találkoztam külföldön olyan emberekkel, akik 40–50 éve nem jártak itthon. Le lehet így is élni egy életet, azonban ők sem tudnak úgy beszélni Magyarországról, hogy ne lábadjon könnybe a szemük tőle.

– Szilvi! Ilyen komoly témák után engedj meg nekem egy bonmot-ot. Soha nem gyűlt meg a bajod a magasságod miatt a pasiknál? Volt-e olyan, hogy egy nálad kisebb férfi volt a párod?

– Ez egy aranyos kérdés! Bevallom, soha nem volt problémám a magasságommal. Azt azonban el kell mondanom, hogy soha nem volt kisebb barátom. Elnézést kell kérnem az alacsonyabb pasiktól, de én a tőlem magasabb férfiakat szeretem. Nekem a klasszikus pár kívülről úgy néz ki, hogy a férfi magasabb a hölgynél. Vannak persze kivételek is és én elfogadom ezt, azonban a mostani párom is magasabb tőlem. Még a legmagasabb tűsarkúmban sem tudok magasabb lenni, mint ő, így ezzel most sincs probléma.

Z. Pintye Zsolt