Papp Dániel vérbeli színházi ember, mindent örömmel csinál, ami a színházzal kapcsolatos. Színészként végzett, emellett gyakran rendez is, a budapesti Vörösmarty gimnázium drámatanára, sokat foglalkozik fiatalokkal, velük készített előadásai szellemesek, kreatívak, különleges élményt nyújtanak. (Megjelent a Nyíregyházi Napló január 17-ei számában.)

– Hogyan kezdődött a diákokkal való munkád?

– A főiskola után nem hagyományosan indult a pályám; fiatalokkal kezdtem el dolgozni, konvencióktól mentes, friss gondolkodású emberekkel, akikkel nagyon jó színházat lehetett csinálni. Azóta sok minden történt, aminek hatására egyre szabadabban merek és tudok kommunikálni a diákokkal, így sokkal jobban tudunk figyelni egymásra, és figyelemre ebben a korban nagy szükségük van. Persze jó játék is az egész.

– Mit gondolsz, hogyan érdemes leginkább ismeretet átadni a fiataloknak?

– Azért hiszek nagyon a drámaoktatásban, mert ez egyfajta élménypedagógia. Élményeken keresztül a gyerekek sokkal könnyebben foglalkoznak magukkal, a személyiségükkel, a különböző játékokon át pedig szinte észrevétlenül képességeket is fejlesztenek. Amikor megkaptam a felkérést az Ezeregyéjszakára, arra gondoltam, milyen jó lenne kirántani őket a mobiljukból, a különböző kütyük világából, rávenni őket az odafigyelésre. Ezért is szeretnék olyan technikai megoldásokat használni, olyan látványvilágot, ami majd „fölrántja” a tekintetüket, amitől sokkal könnyebben észreveszik azt, hogy ott fenn színészek játszanak „igazi három D-ben”, és talán ennek a varázsára is rá lehet őket ébreszteni.

– Az Ezeregyéjszaka meséinek számtalan feldolgozása volt már. Ez a mostani miben lesz új, vagy más?

– Az első gondolat, ami igazán megtetszett, az volt, hogy ezekben az életmesékben sokféle emberi történet rejlik. Az érdekelt, hogyan lehet minél több mesét úgy elmesélni, hogy közben belenézünk nagyon is valóságos emberek fejébe. Végül kialakult egy konkrét történet, melynek ugyan a szereplői ismerősek – Aladdin, Jázmin, Dzsafár –, de alapjában véve egy új meséről van szó. Fontos volt, hogy a belső történetek olyanok legyenek, mintha az ember „becsomagolná” az emlékeit egy mesébe, mi, alkotók pedig előadás közben „kicsomagoljuk” ezeket, remélem, a nézők számára is érthetően. Így lesz egy régi történet, ami elsőre talán távolinak tűnt, egyszer csak közeli és nagyon emberi.

– És milyen formában születik majd meg a színpadon ez az új Ezeregyéjszaka-mese?

– Terveink szerint az előadás során a mozgalmas, játékos, zenével, énekkel dúsított jelenetek keverednek majd a komolyabb, szimbolikus tartalmú részekkel. Fontos, hogy mély dolgokról lehessen beszélni látványos eszközökkel. Nagyon remélem, hogy olyan produkció lesz, amely a felnőtt nézőknek is üzen valamit, érdekes lehet. A dzsinn figurájával, a mágiával, amit ő képvisel, például nagyon szeretném azt megjeleníteni, hogy a színházcsinálás maga a csoda.

– Máshogy mesélsz, mióta magad is édesapa vagy?

– Én korábban nem sokat tudtam a kicsikről, gimnazistákkal dolgoztam, és rengeteget tanultam a feleségemtől, aki nagyon bonyolult gondolatokat is egyszerűen tud átadni. Miközben a darabot írtam, ez az egyszerűség, érthetőség egyre fontosabbá vált, ahogy a játékosság is. Sokat mesélünk otthon, sokat improvizálunk, én a hangommal is nagyon szeretek játszani, a gyerekek pedig nagyon élvezik. A színházban épp ez a csoda: hogy bármi megtörténhet, bármivé válhatunk, és nem kell hozzá sem tárgy, sem kütyü, csak mi magunk.

Szerző: Sediánszky Nóra