Kökényessy Ágit ezúttal Hunyadiné szerepében látjuk a népszerű, slágerekkel teli, vidám operettben. Ha nem lettem volna biztos a dolgomban, talán meg is zavarhatott volna, hogy a telefonban megszólaló hölgy Jennifer Aniston, Sophie Marceau, esetleg Reese Wither­spoon-e. Igazából egyik se, de akár mindegyik lehetett volna, hiszen a filmekben mindhárman Kökényessy Ági hangján szólalnak meg számunkra.

A népszerű színművészt Nyíregyházán személyesen is meghallgathatják mindazok, akik június 28-án ott lesznek a Rózsakert Szabadtéri Színpad nézőterén, ugyanis a Csókos asszony című operettben Kökényessy Ági Hunyadiné szerepében lép színpadra.

– Miért sikeres Zerkovitz Béla műve?

– Nincs sok olyan operettünk, amelyekben nagyon jó színészi feladatok, jól játszható szerepek várnak minket, de a Csókos asszony kifejezetten ilyen, ezért is szeretjük. A most végzős zenés osztályom diákjai is rengeteget tanultak belőle. Amit mi a Zenthe Ferenc Színházzal játszunk, az Zerkovitz-átirat, nem az eredeti darab, amit még anno Iglódi István rendezésében vittünk színpadra Székesfehérváron.

– Feltűnt, hogy két részben játsszák, pedig úgy tudtam, három felvonásos.

– Az eredeti valóban az. Manapság szokás, hogy két felvonásban játszunk háromfelvonásos darabokat. Böhm György átirata az Operettszínháznak készült. 

– Ugyanaz jellemzi, mint a Zerkovitzét: tehát kellemes dallamok (Éjjel az omnibusz tetején), vidámság, nevetés?

– Hogyne. Sőt talán egy kicsit több is, például az én szerepem, Hunyadiné esetében. Az eredeti kettőhöz képest például többet énekelek. 

– Korábban Pünkösdi Kató szerepét is eljátszotta. Nagyon más Hunyadiné karaktere?

– Ó, nagyon, teljesen más figura. Korban is. Az egyiket el lehet játszani huszon-, maximum harminc évesen, a másik pedig közel hatvanas szerep.

– Ági még messze áll tőle.

– Már nem annyira…

– Milyen érzés, ha mint szinkronhang ismerik fel? Egyik ismerősöm, amikor megkérdeztem, mi jut eszébe Kökényessy Ágiról, rögtön rávágta: ő Jennifer Aniston magyar hangja. 

– Ez nagyon hízelgő. Egyáltalán, a mai világban, ahol kevesen járnak színházba, tehát nem ismerik a színészek többségét, egyeseket legfeljebb a hangjukról azonosítanak be – ha szinkronizálnak. De az a tapasztalatom, hogy abban a pillanatban, amint elkezdődik az előadás és elmondom az első három mondatom, utána már nem kapcsolnak össze a színésznővel, akinek a magyar hangja vagyok.

– Gyermekkorától szinkronizál: rajzfilmeket, tévé- és mozifilmeket. Jennifer Aniston mellett például Sophie Marceaut, Lucy Liut, Reese Witherspoont, Alyssa Milanot, Jessica Albát, de még nagyon hosszú a sor. Mindegyiknél más és más hangszínen, tónussal kell beszélnie?

– Nekem az a szerencsém vagy szerencsétlenségem, áldás vagy átok – nehéz eldönteni –, hogy nagyon egyéni hangom van, amin nem tudok változtatni. Persze nyilvánvalóan másként beszél doktor Szöszi, mint Rachel a Jóbarátokból, vagy Isabelle hercegnő. 

– Másfajta színészetet kíván a szinkronizálás, más adottságok kellenek hozzá?

– Úgy gondolom, hogy nem! A szinkronizálásban nem az a legfontosabb dolog, hogy jól tudjon olvasni, jól blattoljon, szépen beszéljen az ember. Ezek alapdolgok. Úgy gondolom, hogy a színészi játék a leglényegesebb ezen a területen is. Annyiból egyszerűbb a dolgom, hogy nem nekem kell kitalálni, mit és hogyan játsszak, mit gondoljak és érezzek, azt már megtette valaki a filmben. Nyilván jól – többnyire –, azért van ott. Nekem „csak” le kell követnem, amit ő csinál. De mindennel együtt: az érzelmeit és a gondolatait is be kell mutatni, amelyeket az arcán látok és a hangjából hallok, mert akkor lesz jó egy szinkron. Természetesen lehet másképp is csinálni – hallunk ilyet sokat –, de szerintem az nem helyes.

– Örök életre szól Jennifer Aniston és társai szinkronizálása?

– Úgy tűnik, bár nem élek örökké. De valószínűleg megmaradok nekik, s ők nekem.

– Miért csábul el egy foglalkoztatott színművész a rendezés felé? Az ön esetében apai példa, vagy más motiválta, hogy ezen a területen is kipróbálja magát?

– Az édesapám teljesen másfajta területen mozgott. ő televíziós adásrendező volt, élő adásokat rendezett. Sokan szakmájának valaha élt legjobbjaként tartják számon.

– Ahhoz nagyon kell tudni…

– Valóban. Néha visszanézem a Ki mit tud-okat például, és látom, mennyivel komolyabban dolgozták ki az adást, az operatőri munka is kiváló volt. Mindig azt láttuk, aki beszélt vagy énekelt, tehát ami fontos. Nagy odafigyelést igényelt. Többször voltam bent a közvetítő kocsiban, s láttam, kőkemény, komoly, koncentrált munka folyt ott. Nehéz ezt jól csinálni – úgy gondolom. Tehát az övé teljesen más tevékenység volt, mint az enyém.

– Mi motiválta?

– Egy gondolkodó színész szerintem előbb-utóbb szeretné kipróbálni magát rendezőként is. Ha jó meglátásai vannak, kreatív, tele ötlettel, akkor nagyon tud működni rendezőként. Én mindig szerettem, amikor engem színész rendezett. ő belülről ismeri a színpad világát, emellett tudja, hogy a színész mit él át, mit érez a próbaidőszak alatt.

– Számít, hogy gyerek vagy felnőtt darabot-e, vagy a lényeg, hogy rendezzen?

– Ó, nem, nem az a lényeg, hogy rendezzek. Tulajdonképpen ugyanúgy kell végig vinni egy felnőtt és egy gyerekelőadást is. Sőt, mondhatnám, sokkal jobban oda kell figyelni az utóbbiban mindenféle dologra, például a szimbólumokra. Sokan úgy beszélnek a gyerekdarabokról, hogy azt színpadra állítani egyszerű, könnyű, mellékes. Ezzel ellentétben én pont azt gondolom, hogy talán még fontosabb a gyerekeknek szóló előadást jól megcsinálni, mert az a közönség nem hazudik. Ha elkezdenek mocorogni, akkor ott valami nem stimmel, rajtuk rögtön lehet látni, mi a jó és mi a rossz. Arról nem beszélve, hogy belőlük neveljük ki a jövő közönségét, tehát rajtunk, színészeken, rendezőkön is múlik, hogy pár év múlva színházba járó emberek lesznek-e vagy sem. Nagyon sok múlik azon, mit adunk nekik, tehát nem lehet félvállról venni, az óriási hiba. Ha rosszul érzik magukat, negatív élménnyel távoznak a színházból, nem értük el célunkat – hogy ne mondjam, küldetésünket. Persze az is fontos, hogy az őket kísérő felnőttek se unatkozzanak, noha ők teljesen mást értenek  ugyanabból az előadásból.

(Szerző: Kováts Dénes)