Az elhurcoltakra emlékeztek csütörtök délután az Északi temetőben. A II. világháború borzalmait tetézte Nyíregyházán, hogy az úgynevezett felszabadítás vége után két nappal, 1944. november 2-án a Vörös Hadsereg katonái mintegy 2000 nyíregyházi polgárt tereltek össze és vittek „kis munkára”, vagy ahogy a szovjetek mondták: málenkij robotra. Alig néhány százan tértek haza közülük, lelkileg és testileg megtörten. Az elhurcoltak emlékművénél közös főhajtással emlékeztek a város egyik nagy gyásznapjára.

Ma is élnek és emlékeznek olyan unokák Nyíregyházán, akik nem ismerhették egyik nagyapjukat sem, hiszen mindkettejüket málenkij robotra hurcoltak a szovjet katonák.

Az egyik gyásznapja Nyíregyházának

1944. november másodika Nyíregyháza egyik nagy gyásznapja. A felszabadítónak mondott, később évtizedekig, úgymond ideiglenesen hazánkban állomásozó Vörös Hadsereg katonái a háború sújtotta városból szedtek össze válogatás nélkül nagyjából 2000 civil polgárt, akiket egy „kis munkára”, azaz málenkij robotra hurcoltak a Szovjetunióba – alig 300-an tértek haza közülük. Előttük tisztelegtek az Északi temetőben felállított emlékműnél, csütörtök délután.

„Kis munka” helyett éveken át tartó szenvedés

A szervező önkormányzat nevében Jászai Menyhért alpolgármester mondott beszédet, aki kiemelte, a „kis munkának” nevezett romeltakarítás végül sokaknak hosszú évekig tartó szenvedést jelentett. A nehéz körülmények, az éhezés, az egészségügyi ellátás hiánya miatt sokan még az odavezető úton életüket vesztették. – A kényszermunkatáborokban egyre csak teltek a hetek, hónapok, s néhány hónapból végül hosszú évek lettek. Sokan elvesztették a hitüket, hogy valaha is hazatérhetnek. A szörnyű körülményekről, a reményvesztettségről fennmaradt lágerversekből, levelekből olvashatunk. Ebből idézek: „Istenem, engedd meg, hogy egyszer hazatérjek, nem bánom, ha otthon koldusszegény leszek, csak magyar legyek.”

Soha, sehol, senkinek...

Jászai Menyhért hozzátette, az itthon maradt édesanyák, feleségek, gyermekek fájdalma és kétségbeesése mérhetetlen volt, egyedül kellett helytállniuk a bizonytalanságban, semmit nem tudva szeretteikről. A túlélők pedig útravalóul a „soha, sehol, senkinek” parancsot kapták, mély hallgatásra ítélve, így évtizedekig nem lehetett hivatalosan beszélni erről a szörnyű nyíregyházi tragédiáról, amely akkor szinte minden, a háborút túlélt és itt maradt családot érintett közvetlenül vagy közvetve.

Közös ima a szenvedőkért

A főhajtáson a történelmi egyházak jelenlévő képviselői közösen mondtak imát az elhurcoltakért ökumenikus szolgálat keretében. – Századunk emberpusztító viharai emlékezésre kötelezik az emberi szívet, főleg azokét, akiknek életét sok viszontagság közepette megkímélted, de a fiakét és az unokákét is, akik apáik és anyáik arcáról olvasták az emberséget megpróbáló idők maradandó jeleit – fogalmazott Csordás Gábor római katolikus plébános. Az emlékezés koszorúzással zárult, az elhurcoltak emlékművére a hozzátartozók, leszármazottak is elhelyezhették a tisztelet virágait.