A Magyar Kultúra Lovagja, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Prima díjas és Jászai Mari-díjas színművész – három a számos elismerés közül, melynek tulajdonosa Pregitzer Fruzsina. Mostantól pedig Magyarország érdemes művésze is. Fontos számára a hit, a felelősség, a színház, a csapatjáték és az előadás.

Pregitzer Fruzsina otthonra lelt Nyíregyházán, 1990 óta tagja a Móricz Zsigmond Színháznak, megszámlálhatatlan szerepben láthattuk őt a teátrum különböző játszóhelyein.

– A Kurázsi mama óriási és nehéz szerep, rangot jelent eljátszani. Jól gondolom?

– Amikor megkap valaki egy nagy szerepet, szerintem nem szabad azzal foglalkoznia, hogy mekkora súlyú. Annyiban más, hogy több szöveget kell megtanulni, többször kell bejönni a színpadra, másképp kell előző nap étkezni, aludni, a testtel bánni, hogy azt a fajta koncentrációt, amit igényel, meg tudja csinálni. Azzal foglalkozni, hogy eddig ki mindenki játszotta el a világtörténelemben, tilos és szakmaiatlan! Ott volt nekem Keresztes Attila, a rendező, mint világítótorony, benne hittem és belekapaszkodtam. Három Kurázsi mama előadásunk volt a héten. Egészen mások, mint korábban, hiszen sajnálatos módon megváltozott körülöttünk az élet február 24., az ukrajnai háború kezdete óta. Azóta a háborúról, a háborús nyerészkedésről beszélni egészen más összpontosítást és energiákat igényel. Mindig is nagyon megviselt ennek a szerepnek az eljátszása, mostanában pedig különösen. De kétségtelen, nagy ajándék a pályám ezen pillanatában, hogy eljátszhatom Kurázsi mamát. Visszacsatolás arra, hogy túl a hatodik ikszen erre fizikailag alkalmas voltam és be tudtam fogadni a rendezőm instrukcióit, a többiek segítségét. És legfőképp a Jóisten kegyelmét. A nézők szeretik, s bármennyire is háborús időket élünk, senki nem ment el a szünetben, legutóbb hatalmas vastapsot kaptunk a 70 százalékban diák nézőktől. Megrendítő így befejezni az előadást.

– Szót kell ejtenünk az Alszanak a halak előadásról, amit te rendeztél, kitűnő! Fridrik Noémi játssza remekül, Olajos Gábor gitárművész méltó közreműködésével. Beválogatták a tatabányai MOST fesztiválra, már jóval korábban minden jegy elfogyott rá.

– Az Alszanak a halak a gyászt és annak megélését dolgozza fel egy gyermek szemével. Jens Raschke műve segítheti a gyermekek és felnőttek szembenézését az élet legnehezebb kérdéseivel. A színdarab minden fontos állomáson végigvezet a kislány szemén keresztül, elmeséli, ahogyan a gyerek kérdez, ahogyan a szülő válaszol. Az előadást követően mindig beszélgetést kínálunk fel, időnként elég sokan ott maradnak, de előfordult, hogy csak egy házaspár. Ez tulajdonképpen egy mentálhigiénés projekt. A darabról és mondanivalójáról érdemes beszélgetni, szívesen elmegyek a témával középiskolai kollégiumokba és iskolákba is.

– Már elég sok előadás áll mögöttetek, miként összegeznél?

– Mindegyiket megnézem. Mindig lenyűgöz Fridrik Noémi játéka! Egészen különleges anyagból van a kolléganőm, valami olyat tud, mint a Kiss Manyi-féle csoda! Elementáris sugárzása van, ami csak jön és jön belőle. Az Alszanak a halak – kénytelen vagyok így fogalmazni – örök darab, hiszen a halált senki sem kerülheti ki. Már most felvetődik bennem és a színházam felé is a kérdés, vajon ez az előadás nem tartozik-e abba a kategóriába – lévén monodráma, viszonylag egyszerű technikai igényekkel –, amit néhány év múlva elő kell venni, mert a következő korosztály mindig szűz talaj, csúnya kifejezéssel „lesz rá piac”.

– Mit jelent számodra érdemes művésznek lenni?

– Először is attól, hogy kitüntetést kapok, nem fogok másképp bemenni a színpadra, és nem fogom másképpen játszani a kilencvenhat éves alkoholista nagymamát A kripliben... A kitüntetés átvétele után rohantam haza, át az országon, nem maradtunk egy koccintásra sem, mert itt kellett lennem fél hatra próbálni. Úgy gondolom, hogy attól, mert valakik elismertek, még nem változom meg. Szinte minden kitüntetésem Nyíregyházához kötődik – itt vagyok folyamatosan 1990 óta –, így ezeket csak ide tudom kötni, és szeretném visszacsatolni az én drága közönségemnek, mert egy kicsit Nyíregyháza is kapta és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye is. Annak idején csodálatos mesterem, Bodnár Sándor, a Nemzeti Színház Stúdiójának a vezetője fogalmazta meg: drága nagy áldás a tehetség, de kereszt is. Ha valaki nem bánik vele megfelelően, olyan átokká válik, hogy megkeserüli az illető. Én tényleg köszönöm azt a Jóistennek, hogy meghallottam azokat a jelzéseket, amelyek egyrészt önbizalmat adtak, másrészt sarkalltak arra, hogy fejlődjek, és ne dőljek hátra. Tehát mentem tovább. Az elismerés természetesen fontos állomás az ember életében, de a munkát ugyanúgy, vagy még felelősségteljesebben kell elvégezni. A mundér becsülete és az önnön igényességünk is megköveteli, hogy igyekezzünk mindig a legjobbat nyújtani. Elsősorban nem a díj, hanem az önbecsülés kell, hogy még jobb munkára sarkalljon, belülről kell szólnia.

(Szerző: Kováts Dénes)