Szondy Barna – családfőként – maga mellé rendelte „ügyeletes angyalait”; pálinkás, pogácsás jó reggelt kívánt a résztvevőknek és útnak indultunk.
Így kezdődhetett volna egy nyugdíjasklub szokványos úti- és élménybeszámolója.

Ám, ahogy ezt az első „fényes” mondatot leírtam, vitára provokálta a mondandómat „az ellenfény”.
Én is mitizálom, mint sok más szerzőtársam, nyugdíjas kortársaim életét?

Tollamat lefogta egy hetekkel ezelőtt hallott mondat. Ez a beszédfoszlány így hangzott: „De jó nyugdíjasnak lenni! Csupa nótaszó és anekdota, csupa tánc, evés-ivás és utazás!” Leírni semmit sem tudtam, csak pörgött az agyam. Igen, jó nyugdíjasnak lenni. De egyre inkább azt éreztem, hogy eltorzulnak az életünkről szóló beszámolók. S ehhez én is hozzájárultam. Ha most írok, rendhagyó beszámolót írok.

Szólnak az örömeink és szemérmesen hallgatnak a félelmeink.
Az a félelem például, hogy a nyugdíjemelés mindössze 0,9 százalék lesz. Luciferi arány.
Vagy az az alattomos hír/álhír, hogy az állam az utódainkra akarja áthárítani élhetőségünk feltételeit. Arra a generációra, amelynek a vállát már így is ezernyi teher nyomja, akiknek nehéz talpon maradni, akiket még most is mi féltünk és sokszor mi támogatunk.
Hallgatnak a gondjaink. A kórházban töltött napokról, az időskori depresszió ördögi köréről, az elmagányosodásról, a munkás élet utáni ürességgel való szembenézésről, a szégyenként takargatott elszegényedésről.

[REKLAM]

Bűn az, ha csak a napos oldalról írunk. Árnyék is van. Sok. Olyan helyzetben vagyunk, mint Babits Illés prófétája: Vele együtt mondom: „Nincs mód nem menni oda, ahova Te küldtél”.
Biztosan óriási a nyugdíjprobléma, de nem azonnali a fenyegetés. Újra csak egy Babits-idézet kívánkozik ide: „Mert növeli, ki elfedi a bajt.”
Sok a tennivalónk. Kell a család ölelő ereje, kellenek a problémák megoldásáért való közös fáradozások. Kellenek a nyugdíjasegyesületek, ahol az egy nyelven beszélni tudó korosztály tud és szeret beszélni egymással. És „csakazértisigen”: tud és szeret kirándulni is.

Csak az szálljon fel buszunkra, aki elgondolkozik a leírtakon, aki hisz a lélek egészségvédelmében; aki hiszi azt, hogy az élet egy véget nem érő utazás. Aki mer velünk együtt, a mi tapasztalatunkból; a mi botladozásainkból és bölcsességünkből; a mi erőtlenségünkből és tehetségünkből, de főképp a mi szeretetünkből új hidat építeni.
Aki elhiszi rólunk, hogy mi is akarunk még tanulni, adni és fejlődni.

Beszámolóm kulcsszavai a föntebb említett „tanulás, adás és fejlődés”.
Utazásunk során rajtunk volt az az életkorunktól kapott ajándék-szemüveg, amin keresztül egy kicsit mindent másként láttunk. Mennyire mások a mi asszociáció-soraink! Lehet, hogy nem internet- és okostelefon-nyelven beszélnek, hanem a művészet és a praktikum nyelvén.
Mi készek vagyunk ellesni fiataljaink technikai bravúr-tudását, de készek vagyunk tovább is adni a mi látásmódunk mélységeinek csodáját.

Ahogy ott álltunk a tiszalöki erőműnél vagy a tiszadobi kastélynál, eszembe jutottak a diákjainknak szervezett egykori tanulmányi kirándulások. Akkor csak a szocializmus mesterművénél róttuk le a tiszteletünket. Ma láttuk mögötte a hadifogoly építőket is. Akkor még csak ízlelgettük a környezetkímélő energia fogalmát, ma már átéreztük ennek az energiának minden üzenetét.
Azt, hogy létünknek az élethez kapaszkodó szálainál állunk. A diákok számára kimondott számok csupán megtanulandó adatok voltak, a mi fejünkben mára sok-sok felelősségtudattal itatódtak át.
Több lett az otthont építő fecskék száma, kékebb lett a Tisza, lágyabban sütött a nap, s a régi csenevész facsemeték mára parkerdővé erősödtek.

Kérdéseink igazi érdeklődésről tanúskodtak, ki nem mondott ígéreteink biztosan beteljesednek:
„Ide elhozzuk majd vendégeinket és családunkat.” Ugyanis nekünk jó volt itt lenni. Újra itt lenni.
Tiszadob felfedezése nagy kalandozás volt a múltban – a jelenben és a jövőben.
Nekünk is van itt – „Túl az Óperencián” – egy kicsi Loire menti kastélyunk! Milyen jó, hogy (bár csak pályázati pénzből) de felújult, s valamit, sőt sokat visszaad a régi csillogásból!

Volt múltunk. Volt, amire büszkék vagyunk. Hát igen: „az Andrássyak”. S az Andrássy családhoz illeszthető „nagy” vendégek nevei: a politikus Kossuth, a festő Munkácsy s a többiek.
De volt múltunk, amire nem vagyunk büszkék.

Nem vagyunk büszkék az üres könyvtárszoba titkára. Arra, hogy a felmentő szovjet hadsereg csak úgy tudott áthatolni szekereivel, ágyúival a kastélyt körülvevő sártengeren, hogy alátétként felhasználták Gutenberg örökségét; ami pedig a könyvekből maradt, az szőrén-szálán eltűnt.
Elnyelte a Tisza, elégették a lángok. Hisszük, hogy az újabb látogatókat majd egy könyvekben gazdag szoba fogadja.
Hiszen van jelenünk.

Szinte ittuk magunkba a képek, a bútorok, a faragások, az intarziák művészetének a varázsát.
Ide álmodtuk a hangversenyeket, a konferenciákat, az utánunk ide látogató turistákat, „a ma zarándokait”, akik azért is eljönnek ide a „végekre”, hogy hírünket vigyék. De vigyék hírét csendünknek és vendégszeretetünknek is.

Mi új szavakat ízlelgettünk: „féldrágakővel díszített asztal”, tű-goblein szék”, „marhabőrből készült kárpit”, „dió-, éger- és hársmintázat”. Megtanultuk tisztelni az ajándékozók gesztusait, a szervezők óriási munkáját, az építők, restaurátorok művész alázatát.

Szívből reméljük, hogy kiteljesedik a jövőnk.
Tegyünk érte közösen!

Kósáné dr. Oláh Júlia