A másság-imádatba torzult nyugat újabb õrülete: döntsék el a gyerekek maguk, ha felnõttek, hogy õk mik is valójában. Mármint, hogy nõk-e avagy férfiak. Már az se számít, hogy a korábban (?) egyértelmûnek számító jelek, hm, a lábak között, mit mutatnak... A beteges gondolkodók szerint ugyanis ez már eleve hátrányos megkülönböztetés, alapot ad sztereotípiákra, meg (minõ borzasztó!) a nemüknek megfelelõ nevelésre. A büszke macsók spanyolhonában például már pont fordított nemi szervekkel rajzolgatják a gyerekeket, miközben hirdetik: gyûlöletbeszéd, ha a szemünknek hiszünk. Vagyis az, ha valakinek „fütyije” van, az fiú... S azoknál, akik gender-nyelvezetet használnak (bizony, már ilyen is van), maga lenne az istenkáromlás erre azt mondani, hogy, hát, az Isten ennek vagy annak teremtette az embert. Mert szerintük ilyen nincs (mellesleg Isten se nagyon), akkor se, ha amúgy évezredek bizonyítják. Hol is tartunk ebben a nagy genderségben? Nõnapi jegyzetnek indult az írás, s most rettegni kezdtem, hogy esetleg megsértek vele valakit, aki esetleg még nem döntött – vagy egyáltalán: ha a nõt veszem benne észre, ami március 8-án, legalábbis eddig, külön divatban volt... Pedig csak azt akartam leírni, hogy végtelenül tisztelem és becsülöm a nõket, s nélkülük nem érnénk el semmit, mi férfiak sem, vagy ha véletlenül mégis, akkor nem lenne értelme. S azt, hogy csodálom õket: többször annyit bírnak, mint a férfiak, több szerepben. A diszkrimináció, mint jelenség, persze valóság, de hergelés lenne kiélezni ezt csak a nemek közötti egyenlõtlenségre. S ha már itt tartunk, csak a tréfa kedvéért: három lányunkkal a családban elvileg én lehetnék elnyomásban... Amúgy a gender, szigorúan véve nem-et jelent, eredetileg nyelvtani értelemben. A gender-túlzásokra mondjunk tehát nemet! S miközben ezeket írom, az ünneplõs, szabadságos nagypéntekre épp egységesen igennel szavaztunk. Istenem, tán mi még menthetõk vagyunk. Az én voksom genderek helyett speciel a göndöröké. És nem a fiúkra gondoltam közben.

Tarczy Gyula