Gulácsi Tamás barátságos szörnyeteg után szerelemre vágyó olasz férfit játszik a színpadon. Rohan az idő. Gulácsi Tamás ősszel már a tizenkettedik évadát kezdi a Móricz Zsigmond Színházban, ahol számos kiemelkedő alakításának köszönhetően hamar közönségkedvenccé vált. Az idén például a Delila Virág Lászlójaként vagy A Szépség és a Szörnyeteg Szörnyetegeként.

– Ebben az évadban négy bemutatód volt/lesz: a Delila, a Bolha a fülbe, A Szépség és a Szörnyeteg, és jön az Anconai szerelmesek. A mesedarabról korábban ezt mondtad: „A Szépség és a Szörnyeteg olyan előadás, amit várok, bár én leszek a Szörnyeteg. Nagyon régen játszottam mesét, a Nagyszínpadon talán soha.” Úgy sikerült, ahogy vártad, remélted, gondoltad?

– A 2017/18-as évadban A Kék Pék volt az utolsó gyerekdarab, amiben játszottam. Tényleg régen volt... Visszakérdezek: mit értünk az úgy sikerült kifejezésen? Azt, amit én, vagy amit a közönség gondol róla, és hogy az bejött-e?

– Vegyük sorra!

– Végül is, amit én gondoltam róla, az nagyjából összejött, sikerült egy jó, kompakt, ízléses előadást létrehozni, ami még a kicsiknél eggyel idősebb korosztálynak is izgalmas lehet. Örömteli, hogy a gyerekektől pozitív visszajelzések érkeznek, előadás közben csöndben vannak, nem zsizsegnek. Ha a színpadról lepillantok, akár csak periférikusan, és azt látom, hogy a nézők jobbra-balra dőlnek, mint a kalászok, akkor tudom, hogy unatkoznak. Itt pedig általában az a jellemző, hogy meredten néznek, olykor összesúgnak izgalmukban. Összességében tehát elégedett vagyok. Játék közben az, hogy mese, fel sem merül bennem, hiszen ez ugyanolyan fontos, életbevágó tétekkel operáló darab, mint a felnőtteknek szólók. A Nagyszínpadon nem játszottam még gyerekdarabot, most ennek is eljött az ideje.

– A maszk nehéz viselet? Milyen mögüle beszélni?

– Az volt a nehézsége, hogy amikor fölvettem, iszonyatosan mozgott, egy-egy gyorsabb mozdulatnál előrebukott. Borzalmas, amikor nem lehet beleengedni magam a játékba, mert arra kell figyelni, hogy ne essen le. Ha megtörténik, az eléggé illúzióromboló, és tulajdonképpen dramaturgiailag vége a darabnak... Végül hosszas harcok és ötletelések után rájöttünk a megoldásra: rápatentoltuk a köpenyemre, és gumival hozzáapplikáltuk. Nem tökéletes, de a plusz figyelem erősíti a jelenlétet. A maszktól nem látszik az arcom, úgyhogy a mimikám eltűnik teljesen... Kénytelen vagyok a többi eszközömet felerősíteni és használni.

– A látvány oltárán egy kicsit fel kellett áldozni a színészi játékot?

– Igen, de azért ez minimális áldozat. Kicsit tartottam attól, hogyan reagálnak majd a gyerekek a kinézetemre. De viszonylag hamar kiderül – bár az elején kicsit a félelmetességre erősítünk rá –, hogy egy kedves szörnyről van szó, nem pedig egy pszichopata fogva tartóról, így hamar barátságossá válik a figura, és jórészt elmúlik a félelem, ha volt is.

– Az Anconai szerelmesek próbái elkezdődtek, júniusban már több előadásra várjátok a közönséget. Kettőzve leszel Mészáros Árpád Zsolttal az egyik főszerepben, mint Tomao Nicomaco. Mit vársz a darabtól? Nyomaszt-e, hogy közel 20 éve óriási siker volt Nyíregyházán?

– Engem ólomsúllyal nyom, mert nem biztos, hogy a régi Anconai szerelmesekkel fel lehet venni a versenyt. Helyesbítek: azzal az előadással fel lehet venni, de azzal a képpel, ami a nézők fejében él a húsz évvel ezelőtti élményeiről, azzal nem biztos. Ha megmutatnánk nekik felvételről a régi előadást, majd beültetnénk őket a miénkre, nem gondolom – bár még csak próbáljuk –, hogy a mienk rosszabb vagy jobb lenne. Más lesz. Aki többször látta annak idején Puskás Tivadarral és társaival, és az élményre emlékszik jobban, nem pedig a darabra, nos, azzal az élménnyel és jó érzéssel, amit ők akkor kaptak, nem egyszerű versenyezni. De biztos vagyok benne – és remélem –, ha befogadó állapotban, újra nyitottan és fogékonyan ülnek be az előadásunkra, most is sok élményben lesz részük. Ha viszont kételyekkel, esetleg negatív várakozásokkal, hogy úgy sem lesz olyan, akkor kérdéses a végkimenetel. Most még nyomja a lelkemet ez a dolog, de tudom, majd szép lassan feloldódik bennem. Az, hogy kinek tetszik egy előadás, nyilván ízlés kérdése is.

Az Anconai nemcsak nekem kihívás, hanem azoknak is, akik benne voltak a régiben, csak most más szerepet játszanak. ők ugyanis emlékeznek mindenre. Ez egy elég kötött anyag szerintem, nagyon mást nem érdemes belőle csinálnunk.

Mészáros Árpád Zsolttal váltjuk egymást. Gyűlölök kettőzve lenni, minden zsigerem utálja a helyzetet. Nem Árpi miatt. Általában a kettőzésnél akarva-akaratlanul kialakul egyfajta verseny, aminek semmi értelme. Ezért inkább segítjük egymást, hiszen több szem többet lát.

– Mindemellett teljesen más karakterek vagytok, ez nehezítheti, mit vegyen át egyikőtök a másik megoldásaiból, poénjaiból, színpadi viselkedéséből. Hiszen nem ikrekről van szó.

– Nehéz helyzet. Árpi több mint tíz évvel idősebb nálam, sokkal jobban beleillik a szerep az életkorába. Aki most a mesében a Szépség, a szerelmem volt (Kiss Eszter Júlia), az Anconaiban a lányom lesz. Amit tudok, beleteszek a szerepbe, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle. A hasonlítgatást úgysem lehet elkerülni.

– Visszajelzésekből én azt vettem le: annakidején nem is elsősorban maga a darab volt a siker oka, hanem azok a poénok, amelyeket Puskás Tivadar és társai beletettek...

– Nagyon sokszor játszották, így időről időre új ötletek, új poénok ütötték fel a fejüket. Több néző egy idő után már kifejezetten azért nézte meg újra és újra, hogy lássa, miként változik a darab, s a színészek milyen új viccel spékelik meg. Remélem, mi legalább fele annyi ideig játszani fogjuk.

– Bár a következő évad bemutatói még nem publikusak, annyit talán elárulhatsz, a magad oldaláról milyennek látod?

– Állnak előttem kihívások, mégpedig több típusú, s nem feltétlenül csak szakmai kihívások. Ezt azonban majd egy következő beszélgetésben fejteném ki...

(Szerző: Kováts Dénes)