Láthatjuk még szobalányként vígjátékban, lánytestvérként mesében, dalra fakad az Anconai szerelmesekben

Jenei Juditot, a Móricz Zsigmond Színház színművészet hosszú évek óta jól ismeri a nyíregyházi közönség, hiszen számos szerepben látható, időnként „társ-idegenvezető” volt a színháztörténeti kiállításon is.

Jelenleg az Életrevalók és a Bolha a fülbe előadásokban lép színpadra, de már újabb szerepre készül. Ezekről beszélgettünk.

– Az Életrevalók nagyon különleges előadás, hatásos megjelenéseid vannak benne, ha nem is főszereplőként. Te miként éled meg?

– Annak ellenére, hogy nem teljesen éreztem kihívásnak – mert bár hét megvillanásom van benne (Marcelle, a gyógytornász; Fülprosti; Munkaügyis nő; Állas kereső; Fellépő a születésnapon; Stewardess; Eleonore), nem igazán adódik módom arra, hogy mélyebben kibontsam ezeket a figurákat –, mégis megtaláltam mindegyikben azt, amit kedvelek. Magát az előadást is nagyon szeretem, miként a főszereplőket. S talán emiatt sem derogál, hogy ilyen pici szerepekben nyilvánulok meg. Füzér Anni volt a jelmez tervezőnk, õ nagyon megsegítette a munkámat, hogy elég élesen el tudjam választani ezeket a karaktereket, ezáltal nagyon élvezem az előadást. Örömömre, csak és kizárólag pozitív visszhangokat hallok folyamatosan.

– Nem egyszerű dolog jegyet kapni rá, mert telt házakkal megy.

– Én is azt tapasztalom, jó híre ment. Talán az is közrejátszik ebben, hogy a rendező, Szabó Máté sok-sok klasszikus zenét tett bele, ami még jobbá teszi az előadást. Ezáltal nemcsak a humor tud megnyilvánulni és a mélyebb tartalmak, mert ezek az éteri zenék elemelik magát az egész előadást is.

– Miért érdemes megnézni az Életrevalókat?

– Szerintem nagyon sok mindent tanulhatunk belőlé, például azt, hogy ne első látásra ítéljünk meg embereket. Ezt vonatkoztathatom Philippe-re, aki tolószékben él, és könnyen beskatulyázhatjuk azért, mert mozgásképtelen. De Drés (Gulyás Attila) irányából közelítve, aki egy rossz élet helyzetből startolt, s nagyon nehéz beilleszkednie emiatt a társadalomba, hasonlóan gondolkodom. Lehet, hogy olykor durva megnyilvánulásai vannak, vagy nem feltétlenül gondolja át azt, amit mond, hanem egyből közli, ami a szívén, az a száján, mégis vannak értékei a személyiségének. A történet során mindketten kimozdulnak saját kis világukból azáltal, hogy teljesen más személyiséggel találkoznak.

– Egészen más típusú darab a Bolha a fülbe. Egy népszerű vígjáték tud olyan kihívásokat adni a színész számára, mint az Életrevalók?

– Igen, abszolút tud. A vígjáték a pontosságon alapul, itt különösen érvényes ez a záró jelenetben, ami egy sokasodsz, olyan a hatása, mintha le lenne kottázva a szövegkönyv. Nagyon pontosnak kell lenni ahhoz, hogy a poén úgy hangozzék el, s akkor, amikor annak ott a helye. Ez is kihívás számunkra. Én epizódszerepet játszom benne a második felvonásban: a Tüzes macska kuplerájnak vagyok a szobalánya, aki már nagyon-nagyon unja a szakmáját és a munkáját, amit nem is titkol a fonókéi elött. Kicsit hasonló figura, mint Drés, tehát ami a szívén, az a száján. A Chanedéibe család felbolygatja a szobalány egy bizonyos napját, aki így kibillen a megszokott hétköznapokból, s ebből nagyon jó kis helyzetek adódnak. A második felvonás második felében van egy kolleginám, aki igen rugalmas hölgy, s többször kihúz a csávából annak ellenére, hogy nem tud beszélni. A rendezővel, Mészáros Tiborral még sohasem dolgoztam, de néhány próba után ráéreztem, hogy nagyjából mit szeretne, milyen az õ humora, hogyan szeretné bővíteni a karakteremet. Jól tudtunk egymásból építkezni. Hál’ Istennek, nagyon odafigyelt az epizód szereplőkre is, hogy érvényesülhessünk.

– Sikerült.

– Igen, mert majdnem minden megszólalásom poén lett. Végül is nagyon élvezem, ha nevet rajtam a közönség.

– Szeretsz vígjátékban játszani, nevettetni a nézőket?

– Szeretek. Talán a Legénybúcsúnál volt az első ilyen élményem, hogy három órán keresztül szakad a néző a nevetéstől. Bár nem tartom magam sok humorral megáldott embernek, ha jó szövegkörnyezetben tudok létezni a színpadon, akkor ezek szerint ki tud jönni a humorom. Az elmúlt pár évben ráéreztem az ízére.

– Az Idétlen időikben Mrs. Lancester voltál, egy nagyon aranyos, komikus szerepben, ott is sikerült az idõs néni humorát megmutatni, számomra emlékezetes volt. Szeretted?

– Igen. Esetében volt egy élõ személy, akibõl tudtam táplálkozni: a nagymamám, aki most már 91 éves, de nagyon aktív, nagyon friss és üde. A tudta nélkül õ segített ennek a szerepnek a megformálásában.

– Elkezdõdött A Szépség és a Szörnyeteg próbafolyamata. Egészen más lesz, mint a Disney mese?

– A rajzfilmet régen láttam, de direkt nem akartam újra megnézni, s nem elsõsorban azért, hogy ne befolyásoljon, hanem azért, mert tudtam, hogy a színpadon teljesen más lesz. Ráadásul a Disney mesében nem szerepel az a két nõvér, aki itt igen, én leszek Bella egyik lánytestvére. Egyfajta ellenpont vagyok a történetben, melynek fontos mondanivalója, hogy a belsõ értékek számítanak, azok a fontosak, nem a külsõ. Megpróbálom finom eszközökkel kivitelezni, hogy ne a gonoszság felé menjen a szerep, inkább azt a mai világban nagyon-nagyon erõsen jelenlévõ szemléletet mutassam be, hogy talán sokkal többet adunk a külsõnkre, ahelyett, hogy a belsõ értékeinkre koncentrálnánk. Így tükröt tartok azok elé, akik számára csak a külcsín a fontos.

– Lesz még két jelenésed: a Nõk az idegösszeomlás szélén és az Anconai szerelmesek. Mit tudsz róluk?

– Az előbbiben még nem tudom, konkrétan mi vár rám Cristina, a recepciós lány szerepében. Az Anconai szerelmesekkel teljesen tisztában vagyok, mivel már nyáron egy keresztmetszet-koncertet előadtunk a Rózsakertben, tehát azt már tudom, hogy kit fogok játszani – s azt is, hogy korábban Horváth Margit játszotta már vagy százszor. Még színitanodás voltam Budapesten, amikor annak idején Nyíregyházán bemutatták, táncosként vettem részt az előadásban. Nagyon sok emlékem van róla, csupa jó.

(Szerző: Kováts Dénes)