Amikor ’20-ban bejött a 19, nem sejtettük, hogy ’21 végén is arról beszélünk: vajon ’22-ben még velünk lesz? Igen, a COVID, aminek a számozása rémisztő, mert mintha azt sugallná, a tudomány bármelyik variáns végére odabiggyeszthet egy számot, s aztán kapkodhatjuk újra a fejünket.

Meg a maszkunkat. Mert hiába tagadnánk: az ideire is kioszthatjuk a pandémiás jelzőt. Közben a világ egyik legmegosztóbb témája lett a vírus, divat lett megosztani a témában mindent: érzést, hallomást, félinformációt, féknyúzt (amúgy melyik az, s melyik nem?), de leginkább eszet. Azt bőven tudunk osztani, ellentmondást nem tűrően, miközben sokan türelemmel viselik a „nemlétező” COVID poszttüneteit, s ez még a jobbik eset. De a posztok is tünetek: a mindenkori társadalomé, nem csak a miénk. Oltjuk egymást, ha oltásról van szó, vagy vérig sértjük, miközben a vérünkben keressük az oltás nyomát. Ha korlátozás van, az a baj (persze, hogy a környező országokban esetleg ennek a sokszorosa, azt nem halljuk meg), de ha nincs, akkor meg az, mert felelőtlenség. S a felelősség kié? Régi tanítás: ha a mutatóujjaddal a másikra böksz, attól még a középső, a gyűrűs és a kicsi feléd fordul. Mert a felelősség mindig a tiéd, egyes számban maradva, az enyém. Ennek felismerése pedig a felnőttség jele, legyen szó vakcináról vagy kommunikációról. Hát akkor jelezzünk: azzal, hogy nem sarazzuk és savazzuk egymást. Mert probléma mindig lesz, ha ez a világjárvány egyszer le is megy rólunk. De valami szintén nem változik: megválaszthatjuk, hogy reagálunk. A COVID – szigorúan ebben az értelemben – egy teszt. Vajon átmegyünk a vizsgán? Első lépésként kívánjunk boldog karácsonyt és sikeres új évet mindenkinek, nem azt nézve, hogy oltásfan vagy vírustagadó, hogy egy koronában is világjárványt lát vagy azt hiszi, vasból van. Csak azt, hogy õ a másik, akivel a poszt-COVID korszakban is együtt kell élnünk. Nem mindegy, hogyan...