Félelmetesnek tűnhet egyedül, fiatal nőként elindulni a nagyvilágba, de aztán az ott át- és megélt élmények, találkozások feledtetik mindezt. A nyíregyházi Herpay Kamilla államvizsgájára készült, amikor rádöbbent, hogy semmit nem látott a világból. Az álmodozásból aztán hamar valóság lett. Ahogy újra a polc mélyére kerültek a könyvei, hirtelen Amerikában találta magát. Járt a dzsungelben, Mexikóban, Kubában, önkénteskedett columbiai iskolában és elrepült Rio de Janeiróba is. A látottak mellett azonban legalább annyira fontos volt az is, hogy kultúrákat ismerjen meg. Ebben segítettek a navaho indiánok…

Az államvizsgámra készültem, amikor elmentem egy konferenciára és ott fogalmazódott meg bennem, hogy eddig még mennyire keveset láttam a világból és mi lenne, ha a mesterképzés előtt kihagynék egy évet és elutaznék valahová – kezdte a beszélgetést Kamilla. – Szóba került Szingapúr is, de végül a vizsga után két hónappal mégis Amerikában találtam magam. Valami egészen mást akartam megtapasztalni, mint eddig, éppen ezért újabbnál újabb kihívásokat tűztem ki magam elé, még a maratont is lefutottam egy columbiai iskola javára. Végül összesen több mint másfél évet töltöttem utazással. Elmentem Mexikóba és Kubába is. Próbáltam minél több emberrel beszélgetni. Megtapasztalhattam a fejlett és fejlődő országok közötti különbségeket és persze azt is, ahhoz, hogy valaki boldog legyen, nem feltétlenül kell sok pénz. Arra jöttem rá, hogy ha valamid nincs, az hiánycikk számodra, de attól még lehetsz boldog. Ha van valamid, akkor még többet akarsz, és ez elviheti a boldogságot. Talán közhelynek tűnik, hiszen sokfelől hallani ezt, de megtapasztalni egészen más volt.

„SEHOL NEM VOLTAM VESZÉLYBEN”

Bár voltak húzósabb helyzeteim, de így visszaemlékezve mégis azt gondolom, hogy sehol nem voltam veszélyben, bár ehhez kellett az, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetben a megérzéseink is nagyon élessé válnak. Mindig hallgattam rájuk és sosem csaltak. Előfordult, hogy mikor leszálltam a buszról – columbiai iskolához igyekeztem volna, ahol abban az időben önkéntesként dolgoztam –, hirtelen motorosok vettek körbe, de sikerült megmenekülnöm. Hasonló helyzet volt a járvány körüli időszakban a diszkrimináció is, amit Rio de Janeiróban tapasztaltam. Ott ugyanis a járványt a fehér emberek vírusaként kezelték, amit mi turisták hoztunk be a kontinensre és terjesztettük szét. Néhány helyen hiába mondtam, hogy az elmúlt négy hétben sehol nem jártam, mégis – érthető módon - diszkriminációba ütköztem. Így egyedül, kék szemű, szőke lányként nem volt biztonságos ott lenni abban az időben.

GYAKORI A FÜGGŐSÉG AZ INDIÁNOK KÖRÉBEN

Kamillának szintén meghatározó élmény volt, amikor navaho indiánnal készíthetett interjút.

Az amerikai őslakosokról tudni kell, hogy köztük hatszor annyian szenvednek az alkoholfüggőségtől, mint az európai amerikaiak. Az őslakosok ceremóniáik során is sokszor használnak tudatmódosító szereket.

Azt mondta nekem az egyik navaho indián, hogy a legnehezebb kihívás a függőséggel való megküzdés, bármilyen is legyen az a szenvedély. Több éven keresztül küzdött különböző szenvedélybetegségekkel, és az egyik legnagyobb sikerének azt tekinti, hogy legyőzte őket. Ebben nagyon sokat segítettek a csoportos terápiák és a kultúrája mélyebb tanulmányozása. Elmondta, hogy minden erejével azon van, hogy a nyelvét és a kultúráját továbbadja az unokáinak.

– Kevesen maradunk indiánok, és egy kultúra fenntartása nagy felelősséggel és munkával jár. Így ameddig élek, küzdeni fogok érte. Ezen a környéken nincs sok lehetőségünk, minden száraz, és a munkahelyek is korlátozottak. Így a legtöbben beköltöztek a városokba és feladták a kultúrájukat- mondta az indián.

Kamilla azt mondja, amint véget ér a koronavírus-világjárvány, újra visszatér majd Dél-Amerikába, hogy még többet láthasson a világból...