Egy újabb idõszakra, 2022. február 11-tõl 2027. február 10-ig Kirják Róbertet bízták meg a Móricz Zsigmond Színház Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatói munkakö­ré­nek ellátására. A régi-új igazgatót motivációkról és feladatokról kérdeztük.

– Egy plusz öt év után újabb öt esztendeig vezetheted a Móricz Zsigmond Színházat. Sokat gondolkoztál, hogy beadd a pályázatodat?

– Nem tagadom, elgondolkoztam azon, negyvenhárom évesen, hosszú színházas időszakkal a hátam mögött, érdemes-e valami újba kezdeni, például kipróbálni magam a versenyszférában. Kétségtelen az is, volt időszak, amikor elkeserített, hogy a pandémia tönkretette, amit addig felépítettem, hiszen majdnem elölről kellett kezdeni az építkezést, mert a bérletesek száma, a nézőszám, s az ebből adódó anyagi stabilitás elveszett. De rá kellett jöjjek, nagyon megszerettem ezt a munkát, s érzem magamban az ambíciót, a kedvet és az akaratot a folytatáshoz. Úgy láttam, hogy támogat a társulat, a városvezetés, a nézők, ezek nélkül valószínűleg kipróbáltam volna magam máshol.

– Mire vagy a legbüszkébb, s mi jelentette a legnagyobb kudarcot?

– A legbüszkébb arra vagyok, hogy színházunk népszerűsége a nézők körében hihetetlen módon megnőtt az elmúlt öt évben, ami a bérletesek számának jelentős emelkedését, a jegybevétel százszázalékos növekedését eredményezte.

Ugyancsak fontos tényező, hogy a társulaton belül egzisztenciális biztonságot sikerült teremtenem, így színészeink jobban tudnak a munkára koncentrálni. Amire még büszke vagyok: talán a városvezetés is elégedett velem; a szakmai megítélésünk is pozitív; fesztiválmeghívásokat is kapunk szép számmal.

A legnagyobb mélypontot egy nagyszínpadi előadás jelentette. A Gyilkosság meghirdetve elméletileg sikerre volt ítélve: Agatha Christie-krimi, Kossuth-díjas rendező, Jászai Mari-díjas vendég színésznő a főszerepben, társulatunk színe-java... Nos, így sem jött össze, ezt abszolút kurdarcnak éltem meg. De talán ettől izgalmas a színházcsinálás. Hiába teszünk meg mindent, mégsem lehet előre garantálni a sikeres végeredményt. S még egy dolog, ami nem kudarc, csupán hiányérzet: annak ellenére, hogy jó szakmai híre van színházunknak és művészeinknek, az országos sajtó igen kevés kritikusa jön el megnézni előadásainkat. Nem tudni, vajon a nagy távolságnak köszönhető-e...

– Kiérlelt elképzelések mentén állt össze és működött évről évre mindegyik évad, bár a legutóbbi megvalósítása, pontosabban meg nem valósítása nem rajtatok múlt, hanem a járványon. Megmarad-e az alapkoncepció, esetleg határozottabb irányváltás következik?

– Jól működő koncepciót nem érdemes felborítani, úgy érzem, a mostani működik. Amíg így növekszik a nézők és a bérletesek száma, valamint a bevétel, nincs okom változtatni. Továbbra is a lefektetett alapelvek szerint végezzük a munkánkat. Ilyen például az öt nagyszínpadi bemutató sorrendje, amit szigorúan betartunk. Az első előadás könnyedebb: zenés vagy vígjáték. A második mélyebb, elgondolkodtatóbb típusú színdarab. A harmadik szintén zenés vagy vígjáték, a negyedik kísérletezőbb jellegű, komolyabb hangvételű produkció, míg az ötödik ismét egy könnyedebb színdarab. Évadonként annyi a változás, hogy az egyikben két zenés és egy vígjáték alkotja a repertoárt, a következőben két vígjáték és egy zenés a kínálat. A kamarában a komolyabb hangvételű színdarabok mellett egy vígjátékkal és egy filmes adaptációval bővült a kínálat, így vált lehetővé, hogy újabb nézőket vonzzunk be, és megduplázzuk a bérleteseink számát.

Végiggondoljuk, kik azok a rendezők, akikkel dolgozni szeretnénk. Ha ez megvan, kitaláljuk, melyik műfaj lehetne a számukra megfelelő. Az esetek nagy részében hozzájuk választjuk a darabot. Ha megvan a műsorterv váza, következik a színművészek kiválasztása. Először a főszereplőket keressük meg, majd így haladunk tovább, egészen a legkisebb szerepekig. Figyelnünk kell például arra, hogy ugyanarra az időszakra nem írhatjuk ki ugyanazt a színészt a Krúdy Kamara és a Nagyszínpad előadására. Hatalmas, bonyolult logisztikai rendszer révén jutunk el odáig, hogy a nyolcvan előadást és három premiert biztosítani tudjuk mind a huszonegy alkalmazott színészünk számára. Igyekszünk úgy összeállítani a szereposztást, hogy évadonként legalább egy olyan, szakmai kihívást jelentő szerepe legyen mindenkinek, amelyre számít, és ami boldoggá teszi. Ezt elérni természetesen nem egyszerű, a rengeteg kötöttség fokozott odafigyelést igényel, hiszen az előadások és próbák összhangját is meg kell teremtenünk. A nagyszínpadi és a kamarai stratégiánknak egyaránt alapköve, hogy olyan minőségi előadásokat kínáljunk, amelyekkel új nézőket tudunk színházunk mellé állítani. Minden évadban legalább két olyan darabnak szerepelnie kell a repertoárban, amely alkalmas arra, hogy bérletszünetben nagy szériát fusson, és ezáltal megteremtse a lehetőségét, hogy nézőközönségünk újabb tagjai váltsanak majd bérletet.

– Sok a játszóhely (Nagyszínpad, Krúdy Kamara, MÛvész Stúdió, Rózsakert, Bencs Villa, Szindbád), minden bizonnyal különös figyelmet igényel megtalálni programjaikat.

– Nehéz feladat és nagy kihívás megtalálni az arányokat, koordinálni az eseményeket, fenntartani az érdeklődést – ez például komoly kihívás a következő öt évre. Sokkal nagyobb figyelmet és több energiát kell e helyek programjainak kiválasztására szánni.

– Mi a legfontosabb ahhoz, hogy bő öt év múlva elégedetten maradj vagy állj fel?

– A fő cél, hogy az előbb elmondott koncepció alapján hasonlóan eredményesek legyünk úgy szakmailag, mint a nézőszámot és a bevételeket illetően. Ha öt év múlva is meglesz az egzisztenciális biztonság, a nézői és fenntartói elégedettség, vélhetően kedvet érzek majd a folytatásra.

– Úgy tűnik, házon belül megtaláltad az új kihívásokat, nem tudsz könnyen elszabadulni a teátrumtól.

– Áprilisban lesz húsz éve, hogy munkába álltam a színházban, itt töltöttem majdnem a fél életemet. Kétségtelen, mostani munkaköröm sokkal érdekesebb, mint a cégvezetés vagy a gazdasági igazgatás, itt a kreatív ötleteket sokkal jobban fel lehet használni.

(Szerző: Kováts Dénes)