Ma van a reformáció napja annak emlékeként, hogy 1517-ben ezen a napon függesztette ki Luther Márton a wittenbergi vártemplom ajtajára a 95 tételét, ami aztán elindította a kereszténység megreformálását célzó mozgalmat. Ebből a magból kapott szárba a protestantizmus.

Luther Márton nem azért tűzte ki tételeit 1517-ben a wittenbergi vártemplom ajtajára, hogy elszakadjon Rómától, a keresztény világ akkori központjától. Luther belülről szerette volna megjavítani, „reformálni” az egyházat, amely mereven elzárkózott tanaitól, eretnekségnek nyilvánítva azokat.

Az 1483. november 10-én Martin Luder névvel világra jött későbbi hitújító ifjúi korában ügyvéd szeretett volna lenni, de 1505 nyarán Stotternheim mellett nagy viharba került és halálfélelmében Szent Annához, a bányászok védőszentjéhez könyörgött segítségért. Fogadalmat tett, hogy ha épségben hazatér, akkor szerzetes lesz. Ígéretét betartotta, így lett apja akarata ellenére is szerzetes. Az Ágoston-rendi remetéket választotta, akik két év múlva pappá szentelték.

A szerzet alapítójának a nyugati világ egyik legnagyobb hatású filozófusát, szent Ágostont tekinti, aki az ókori szerzők gondolatait ötvözte a keresztény filozófiával. A kegyelemről és a predesztinációról, vagyis eleve elrendeltetésről szóló tanítását napjainkig is meghatározónak tekinthetjük. A nevét őrző rend amúgy Magyarországon is virágzott, 1278 óta ismert az elöljárói névsora.

Ezer sebből vérzett a Luther Márton kori Európa, erkölcsei például feneketlen mélységekben tanyáztak. Az Ágoston-rendi szerzetes joggal háborodott fel az akkori egyházon belül uralkodó korrupció, világiasság, élvhajhászás, pénzsóvárság és hatalomvágy miatt. De jelentős és befolyásoló tényező, hogy a reneszánsz pápák előszeretettel tekintettek magukra világi fejedelemként is, amely megfeszítette a hatalmi és gazdasági viszonyokat.

„A búcsú, amiről a búcsúhirdetők azt hirdetik, hogy a legnagyobb áldás, – valóban az, de a kereset szempontjából”– írta tézisében Luther a búcsúcédulákról, amelyet egyenesen botránynak tartott.

A katolikus egyház ugyanis abban az időben mindazoknak megbocsájtotta a bűneit, akik pénzért búcsúcédulákat vettek. A pápai udvar ezzel az akkori világ egyik legjövedelmezőbb üzletévé változtatta az üdvösség ügyét. Az így befolyt összeg Rómába vándorolt, ahol is X. Leó pápa kora legnagyobb vállalkozására, vagyis a Szent Péter-bazilika építésére fordította.

A 15. és a 16. század fordulóján a pápa külön bullában történő engedélyezésével lehetett búcsút árusítani Rómán kívül is – német területekre 1514-ben, X. Leó pápa idején ért el ez a gyakorlat. Ahogy az Újkor részletesen taglalja Albert herceg, a Hohenzollern dinasztia tagja annak érdekében, hogy megszerezze a mainzi érsekséget a magdeburgi mellé, hatalmas összeget fizetett a pápának, melyet a Fugger család bankházától – Jakob Fugger hathatós közbenjárásával – kapott hitellel tudott rendezni. A pápai kompenzációra azért volt szükség, mert a kánonjog tiltotta az egyházi hivatalok halmozását, azonban a kellően magas összegű (29 000 gulden összértékű) kárpótlás miatt a pápa eltekintett ettől. A felvett kölcsön visszafizetésére a búcsú meghirdetésének és lebonyolításának jogosítványát használta a herceg, melyet nyolc évre engedélyezett számára a pápa. A befolyt összeg egy része a Szentszékhez, egy másik része – a pápa tudta nélkül – a Fuggerekhez került. Albert – mai kifejezéssel élve – üzletpolitikája miatt összetűzésbe került Bölcs Frigyes szász választófejedelemmel is, aki nem nézte jó szemmel mindezt, és az is zavarhatta, hogy anyagi kárt okoz neki – aki relikviagyűjteményének köszönhetően szintén jelentős jövedelemforrásként tekinthetett a búcsú intézményére – a herceg tevékenysége. A 1517-es évhez érkezve tehát nemcsak az egyházi javadalmakkal rendelkező klerikusoknak, de a világi fejedelmeknek egyaránt bevételi forrást jelentett ez az intézmény – a vele kapcsolatos visszaélések és értelmezésének kihasználása viszont puskaporos hangulatot teremtettek.

Luther határozottan úgy vélte, hogy az elkövetett bűn túlvilági büntetése alól egyetlen, pénzen vett evilági cédula sem adhat felmentést.

1517. október 31-én küldte el Albert mainzi érseknek a búcsúcédulák erejét és hatékonyságát kétségbe vonó, 95 pontban megfogalmazott vitairatát, melyben ezt írta a búcsúcédulákról: „emberi balgaságot hirdetnek, amikor azt mondják, hogy mihelyt a ládába dobott pénz megcsörren, a lélek azonnal a mennybe száll“. Az Egy gyülekezeti közpénztár szervezete című 1523-ban megjelent írásában pedig így fogalmazott: „kevesen fogják követni tanácsomat, mert a kapzsiság hitetlen és engedetlen kópé, mégis meg akarom tenni a magamét”.

Luther korában a Német-római Birodalom nagyon sok, eltérő gazdasági fejlettségű, önkormányzattal rendelkező városra, grófságra, hercegségre és választófejedelemségre bomlott, melyek a császár laza felügyelete alatt álltak. A gazdasági feszültségek, a szegények hatalmas tábora és a kiváltságokkal rendelkező gazdagok vékony rétege, beleértve a katolikus egyház vezető karát is, olyan távol került egymástól, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől. Ráadásul az arisztokrácia tagjai közül kerültek ki az egyházi hivatalvezetők is, ami nagyban hozzájárult az egyház elvilágiasodásához.

Luther úgy lázadt fel ez ellen, hogy nem akart új egyházat teremteni, csupán reformálni szeretett volna.

Tételeinek fő gondolata szerint az ember nem azért igazul meg, mert hisz, hanem azáltal igazul meg, hogy hisz. Az üdvösség tehát nem a szabad akarattól, hanem az isteni kegyelemtől függ. Luther szerint ez elrendeltetés kérdése, amit az Ágoston-rendi szerzetes a nagy példakép, szent Ágoston művei alapján gondolt tovább. Azt is hangsúlyozta, hogy a bűnök megbocsátására senki, még a római pápa sem vállalkozhat, hiszen az egyedül Isten privilégiuma. Ehhez pedig nem kell közvetítő.

A pápa elutasította Luther nézeteit.

Az Exsurge Domine (Kelj föl, Uram – a szerk.) kezdetű bullában 1520. június 15-én X. Leó pápa megparancsolta, hogy hatvan napon belül vonja vissza a wittenbergi vártemplom ajtajára kifüggesztett 95 pont felét, vagyis a klérus által hibásnak minősített 41-et.

A bullát több német városban is kihirdették, Luther pedig december 10-én nyilvánosan elégette Wittenberg főterén. Ezek után Leó pápa 1521. január 3-án kiközösítette az egyházból és felkérte V. Károly német-római császárt, hogy tegyen határozott lépéseket a lutheri eretnek tanok visszaszorítása érdekében.

Luther azzal, hogy a bullát elégette, nyilvánosan szakított Rómával.

Válaszként az 1521-es wormsi birodalmi gyűlésen V. Károly császár birodalmi átokkal sújtotta és törvényen kívül helyezte, amely értelmében bárki, bárhol, bármikor, büntetlenül megölhette. Bölcs Frigyes szászországi választófejedelem azonban Wartburg várában védelmet nyújtott számára, mintegy negligálva a birodalmi központ parancsát.

A Német-római Birodalom rajnai palotagrófja kapcsán nem mehetünk el amellett, hogy jó ideig katonaként szolgált I. Ferdinánd magyar király és osztrák főherceg ármádiájában, 1532-ben például csatlakozott a Bécsnél összegyűlt hatalmas keresztény sereghez, amely I. Szulejmán érkezését várta, Kőszeg felől. Mivel azonban Jurisics Miklós hősei megfogták a törököt, és Ozmán vad népe akkor nem ment tovább, a rajnai gróf a katonáival csatlakozott Török Bálint seregtestéhez és az alsó-ausztriai Leobersdorf mellett szétverték a rettegett Kászim pasa portyázó hadait.

A császár központosítási politikája nem ért célt: idővel egyre szilárdabb ellenállást szült. Nem csak Bölcs Frigyes lépett fel ez ellen, a német tartományurak többsége is így gondolkozott.

Az önállóságuk megtartása érdekében küzdő fejedelmeknek, no meg a katolikus egyház hatalmas vagyonát rossz szemmel néző nemességnek és a városi polgárságnak köszönhetően aztán néhány év alatt hatalmas tömegek csatlakoztak Lutherhez és életre kelt az önmagát megreformáltnak hirdető új egyház, a lutheránus, magyarul ágostai hitvallású evangélikus felekezet.

Forrás: hirado.hu