Ki látott már könyvhetet eső nélkül? Én nem emlékszem ilyenre! Most is esett. Akkor is, amikor Péterfy Gergely és Ger­liczki András találkozott a Kossuth téren a közönséggel. Aztán Péterfy dedikált. Zöld tollal írt. Igen, ahogy Kosztolányi – jegyezte meg Gerliczki.

– Persze, ez egy tudatos omázs – intett Péterfy. – Külön öröm, ha valaki ezt észreveszi! A Nyugat szerzői közt divat volt, hogy ilyen-olyan színű tollat, ceruzát, tintaceruzát használtak. Különben Kosztolányi-rajongásom miatt választottam ezt a színt, kinek íróasztala legfontosabb helyén egy Kazinczy portré nyugodott. Ez a Kazinczy és Kosztolányi vonal nagyon is fontos és eleven dolog az életemben.

– De nem egy véletlen vonal, hiszen a könyvhétre megjelent Kitömött barbár egyik központi alakja éppen Kazinczy.

– Valóban nem, de tíz éve véletlenül találtam rá az ő történetére. Életemben minden lényeges dolog véletlenül jött. Valahogy úgy, ahogy az evangélium mondja: ...nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut... Rátaláltam tehát egy történetre, ami megragadott.

– Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman barátsága. Mi bennük a közös?

– Két kiközösített idegen. Soliman, a sötét bőrű, 18. századi értelmiségi, rabszolgaként keveredik Bécsbe. Ott egyrészt, mint rabszolga, jogfosztott ember, s mint fekete, előítéletek és gúny tárgya. Másrészt művelt férfi, fölébe kerekedik ennek az állapotnak, de a teste mégis megmarad az idő rabszolgájának. Halála utáni sorsa példázza ezt legszebben, hiszen miután 1796-ban szélütést kapott, nem temették el, mint egy rendes bécsi embert, hanem kitömték és kiállították a Természettudományi Múzeumban, mint egy tárgyat.

[REKLAM]

– Fontos Önnek, hogy hányan olvassák a könyvét?

– Persze, nagyon-nagyon fontos! A könyvnek az a létmódja, hogy olvassák. Addig él minden könyv, amíg beszélnek, gondolkodnak róla az emberek. Ha megkövül, mint egy dinoszaurusz, már nem lehet bele életet lehelni.

– Klasszikus történetek között éli életét. Latin–ógörög szakon végzett, egyetemi tanár, író, újságíró, szerkesztő, színházi szerző, forgatókönyvíró. Mit tapasztal – akár az Ünnepi Könyvhét eseményeit is beleértve –, mennyire befogadó a kultúrával szemben a hazai közönség? Hogyan érzi magát filoszként?

– Bután. Hogy az elmeraktárakban miféle dolgokat tárol az ember, a hétközna­pokban semmilyen következményekkel nem jár. Soha nem a világ egyszerűbb részén feküdt ez az ország. Tény, hogy kétségbeejtő állapotban van a magyar kultúra. Ezt írtam le a Mindentől keletre... című közéleti esszékötetben.

– Rendkívüli családból származik. Nagyszülei: Jékely Zoltán és Jancsó Adrienne. Dédapja Áprily Lajos, s nem mellesleg Péterfy Bori testvére. Kiemeli ez Önt a környezetéből?

– Nem, hiszen ugyanabban az időben és sorsban osztozunk, és néha, nagyon jó pillanataimban, ha úgy is érzem, hogy leírtam egy-két jó mondatot, hamar elmúlik ez az érzés, és azon szorongok, hogy vajon jót csináltam-e! Tehát folyamatos a stressz és a félelem attól, hogy mi lesz holnap – mondja derűsen Péterfy Gergely. – Ebben mindannyian egyek vagyunk. Ki kevésbé, ki jobban szorong.

– Szokás nálunk minden kockakövön, Nyíregyházához kötődő embereket keresni. Önnek van kapcsolata a városhoz?

– Mindenkinek van. Vagy itt születik, vagy a gyereke, ide előbb-utóbb mindenki eljut. Nyíregyháza különös, varázslatos szeglete az országnak. És kell is, hogy legyen ilyen mágikus helye minden hazának! A Nyírség ilyen. Ide minden író elkeveredik egyszer.

Matyasovszki Edit