A fordulatokban bővelkedő, külföldön is nagy sikerrel játszott vígjátékot, a Delilát láthatják a nézők a Rózsakert Szabadtéri Színpadon, július elsején. Írója Molnár Ferenc, rendezője pedig a számtalan díjjal elismert Mo­hácsi János, aki ebben az előadásban is az élet keserédes voltát mutatja be.

A kalandos életű nyíregyházi előadásról a Marianne-t megformáló Kosik Anitával beszélgettünk, akivel természetesen szóba került többi szerepe is.

– Négy évvel ezelőtt boldogan meséltél a Deliláról, azután jött az óriási csalódás: jogi huzavona miatt csak egy előadást játszhattatok. Most már nyugodtan elővehettétek, hamarosan a Rózsakertben, majd ősztől a Nagyszínpadon láthatjuk. Mit jelent neked a Delila?

– Számomra ennél még rétegzettebb a helyzet, ugyanis elég rossz szériám volt az elmúlt években. Több fontos, nagy szerepet jelentő előadás esett kútba a Covid és a szénszünet miatt. Idén a Futótűz maradt el, és ugye négy éve a Delila... Utóbbit ugyan színpadra állítottuk, de néző csak egyszer láthatta, a Szabadtérin. A Delila remek munka volt, nemcsak számomra, de bátran állíthatom, mindannyiunknak. Először osztottak össze minket Tomival (Gulácsi Tamással, Anita férjével). Persze küzdelmes feladat egy ilyen megcsalós történetbe beleállni! Jelentős energiákat kellett mozgósítanom, hogy bele akarjam helyezni magam abba a szituációba, hogy a férjem megcsal. Ehhez a közönség figyelme tud értékes muníciót adni. Fontos viszont, hogy munka után el tudjam engedni a szerephez kötődő érzéseket, és Tomival, mint férjemmel tudjak együtt lenni a próbafolyamat alatt is. Ez sokkal jobban megy most már, mint amikor készült az előadás.

– Korábban nem így volt?

– Iszonyúan szenvedtem tőle addig a pillanatig, amíg azon a bizonyos előadáson megéreztem, hogy a nézők jönnek velem, átélik a helyzetet, amibe Marianne-ként kerültem. Éreztem, ahogy mázsás kőtömbök hullanak le a vállamról, megízleltem, hogy mi minden lehet még ebben az előadásban. Azután jött a hír, hogy nem játszhatjuk tovább.

– Közel áll hozzád Marianne?

– ő a jéghegy, az okos, sőt, rafinált úrinő... Én inkább baltával faragott, elég egyenesen kommunikáló ember vagyok, szenvedek, ha hazudnom kell. Borzalmas titkosügynök lennék. Marianne kríziskezelő képessége, a férje iránt érzett végtelen szerelme, és a mély, gazdag, titokzatos érzelemvilága azok a közös pontok, ahonnan el tudtam rugaszkodni. Persze négy év alatt sokat érett bennem a szerep, talán már korban is közelebb állok hozzá.

– Több év házasság után…

– Igen. Molnár darabjában a klasszikusabb férfi-női szerepek jelennek meg, míg a mi házasságunk kiegyensúlyozottabb úgy a munkák felosztásában, mint más területeken. Legalábbis szeretném ezt hinni.

– Rendre azt hallom a színészektől, hogy Mohácsi Jánossal nagyon szeretnek dolgozni...

– Igen. Tapasztalt, karizmatikus és szakmailag maximálisan felkészült rendező, aki ráadásul a színészeiből építkezik. A jelenlétében a helyére kerülnek a dolgok az adott produkcióban: a színész, a világosító, a díszletező és mindenki azt csinálja, ami a dolga. Így az egész stáb biztonságban, megbecsülve érzi magát, és ez megfizethetetlen. A színészek – tulajdonképpen az emberek – felé általában táplált kíváncsisága, energiája, partnersége egyszerűen frissítő.

– A Delila közönségkedvenc darab lesz?

– Megvan rá az esély. Szerelemről van benne szó, mindenkinek igaza van, természetesen főleg nekem... (nevet) Mindenki őrjöngve keresi, követeli a szerelmet, elhagyják egymást, magukat, néha az életkedvüket is. Ami aztán újra feltámad, s mindig másban, és ez tovább görgeti az eseményeket. Ezt a nézők szokták szeretni. Mi is. Az idei újraolvasó próbán szakadtam a röhögéstől, ugyanakkor megint megcsapott a történet drámaisága. Ilyen az élet: nevetünk, sírunk, sírva nevetünk, ahogy éppen a helyzet diktálja. Bízom benne, hogy a nézőtéren mindenki jól szórakozik majd.

– Mi a további program?

– Július hetedikén az Anconai szerelmesek koncert változata a Rózsakertben, ugyanitt augusztus 19-én a Legénybúcsú következik.

– Hogyan tekintesz vissza erre az évadra?

– A Teljesen idegenek üdítő találkozás volt a fiatal, kedves, lendületes, végtelenül kíváncsi rendezővel, Tárnoki Márkkal. Anna egy véletlen ajándék az élettől, hálás vagyok érte. Az Augusztus Oklahomában (amit még az előző évadban mutattunk be) küzdelmes lett – az olvasók talán nem tudják, de hónapokra elvesztettem a hangom. Az előadás maga frenetikus lett, sajnálom, hogy elvonta a figyelmem a próbákon a jeges rémület.

A Kapj el, ha tudsz zajos siker. Az Utas és holdvilág más műfaj, szerintem a végére jól összeraktuk. Szerb Antal műve kamaszkorom nagy kedvence volt. Egy öltözői költözésnek köszönhetően annyit beszélgettem új padtársaimmal, Kuthy Patriciával és Jenei Jucival, mint ittlétem alatt összesen nem. Ezt igazi nyereségként könyvelem el. A Kávéházi dallamokat a Futótűz helyett villámsebesen hoztuk létre, hogy a bérletes nézőink ne szenvedjenek hiányt. Meglehetősen rugalmasak lettünk a Covid óta mi is, és szerencsére a közönség is.

– Sajnos nem tudtam megnézni.

– Szeretted volna.

Szerző: Kováts Dénes