MM szerepében Nyári Dia, aki szerint híres embert megszemélyesíteni mindig óriási felelősség

Csodálatos ikon; egy nő, akinek a csillogás mellett az élet árnyoldalából is jutott bőven. Nincs olyan ember a Földön, aki ne ismerné Marilyn Monroe-t. De vajon tényleg ismerjük? Marilyn élete sokkal közelebb áll hozzánk, mint azt gondolnánk – ez is kiderül a Ki vagy Marilyn című monodrámából, Nyári Dia előadásában.

Az estet megtekinthetik Nyíregyházán, augusztus 30-án 20 órától a Szindbád Pódiumszínpadán, a VIDOR Fesztiválon.

– Hogyan lett Nyári Diából Marilyn Monroe?

– Ez igazából az egyik legjobb barátomnak, H. Varga Tamásnak köszönhető, aki író és rendező. A történetet eredetileg nem nekem írta, vizsgaelőadásnak készült. De úgy hozta az élet, hogy az a színésznő, akinek íródott, éppen más elfoglaltságokon dolgozott. Akkor vetődött fel az ötlet, hogy ezt a darabot nem kellene veszni hagyni, így jött a lehetőség, hogy legyek én Marilyn Monroe. Nagyon megörültem, elolvastam a darabot, már első olvasatra nagyon tetszett, és azt éreztem, hogy igazán testhez álló volna számomra ez az előadás. Eddig még nem volt dolgom monodrámával, de azt hiszem, hogy egyszer az életében minden színésznőnek, színésznek meg kellene ugrania és tapasztalnia, mert egészen más műfaj, mint egy musical, vagy egy olyan darab, amiben többen szerepelünk.

– Sokkal nehezebb megalkotni?

– Mérföldkövekkel. Én minden egyes alkalommal nagyon félek tőle, viszont a büszkeség és az elégedettség érzése is teljesen más ebben a műfajban. Egészen más élmény. 

– Adódik a kérdés: könnyű vagy nehéz szexszim­bó­lum­nak lenni? Marilynt egyértelműen annak tartották, Diáról is olvastam már ilyen véleményt.

– Szerintem nehéz. Marilynnek is nehéz volt elviselnie, hogy szexszimbólumnak bélyegezték. Az is volt, nyilván, de ezen nem nagyon láttak túl az emberek, s a kor sem engedte másnak láttatni őt. Az előadásban is az az egyik legnehezebb dolog, hogy olyat mutassunk róla, amit sokan nem tudnak. Rengeteg dokumentumfilmet néztem meg, a családi hátteréről is olvastam, mert érdekelt, vajon mi vezethetett a tragédiájához. Az alkotó munka során fontos cél volt, hogy ne felületes képet kapjon Marilynről a néző, ne csak azt lássa: egy dögös nő volt, aki állt a fehér ruhájában, miközben a metró szele fújta, hanem valami egészen mást. Azt gondolom, egy nagyon híres embert, egy ikont megszemélyesíteni mindig óriási felelősség.

– Külsőleg nyilván könnyebb Marilynné válni, de lelkileg hogyan találta meg őt saját magában?

– Azt gondolom, mindenki tud egy-egy olyan dologhoz nyúlni az életében, ami segít. Nekem az a színészi technikám, hogy a saját megélt tapasztalataimból és érzelmeimből dolgozom. Szerencsére az én gyermekkorom teljesen gördülékeny volt, nem értek nagy traumák, de apróbbak igen. Ezeket felnagyítom a lelkemben, és ezáltal próbálom megmutatni az ő drámáját. Valószínűleg gyermekként ő másképp élte meg saját traumáit, talán nem is olyan borzasztóknak, mint amilyenek voltak, mert nem volt számára összehasonlítási alap, milyen lehetett egy jobb élet. De ahogy a mondás is tartja: minden embernek a saját drámája a legnagyobb. Ezért lehet színészként azokból a sérelmekből építkezni, amelyek engem értek gyermekkoromban vagy felnőttként. Nekem is be-beszóltak férfiak, ért hátrányos megkülönböztetés, ha nem is feltétlenül olyan mértékben, mint őt. De ezekből a tapasztalásaimból lehet építkezni.

– Milyen az igazi Marilyn Monroe? Kiderül a nézők számára?

– Azon leszek, hogy kiderüljön. Jómagam is előadásról előadásra fejtem meg őt, mindig kapok tőle egy új színt. Azt gondolom, ő semmiképpen sem az a felszínes, butácska, szimplán csak szép nő, mint aminek hittük. Valószínűleg csodálatos és nagy lelke volt, amivel visszaélt a kor és a környezete. Még nem volt kultusza annak, hogy védjük a nőket, vagy kiálljanak magukért, talán ez is okozta a vesztét. Én azon vagyok, hogy egy minél szimpatikusabb Marilynt ismerjenek meg az emberek, mert szerintem pozitív személyiség volt, csak elsodorta az élet.

– Miért érdemes megnézni ezt az előadást?

– Szerintem azért, mert mindenki talál benne egy-egy olyan momentumot vagy mondatot – legyen férfi vagy nő –, ami önmagára is igaz, ami megfogja, elgondoltatja. Legyen szó kivételezésről, gyermekkori sérelmekről (amelyeken azért túl lehet lendülni), vagy éppen a sorsról: honnan hová juthatunk. Elmerenghetnek azon is: egy nő hogyan éli meg a nőiességét. Marilyn Monroe-nak több férje volt, szerfüggő lett, bántalmazták – bárki kerülhetett hasonló élethelyzetbe. Remélem, az előadás végére talán a feszültség is felszabadul a nézőkből.

– Számomra az a jó színházi előadás, ami „hazakísér”, amire később visszatérnek gondolataim, amiről beszélgetek másokkal. A Ki vagy Marilyn? ilyen?

– A nézőink azt szokták mondani, hogy igen. Olyan hangulata, atmoszférája van az előadásnak, amit visznek magukkal, még másnap reggel is eszükbe jut egyik-másik mondat.

– Dia elsősorban tévésorozatokból ismert. Jól sejtem, hogy mostanában visszatér egy kicsit a színházhoz?

– Igen. Mindig lipityókázom ezzel, most visszatérhettem, és remélem, maradok is egy ideig.

– Az előttünk álló évadban vendégművészként két darabban is szerepel a Móricz Zsigmond Színház társulatával. Az egyik az Aranylakodalom, amit (a Játékszínnel) bemutatnak a VIDOR Fesztiválon is, a másik a Játszd újra, Sam! Hogyan alakult ki ez a kapcsolat?

– Beszélgettünk az igazgató úrral, amikor az Aranylakodalom kapcsán Nyíregyházán jártam, és akkor derült ki, hogy az egyik színésznő – aki talán hasonló korosztály, mint én – gyermeket vár. Kérdéseket vetett fel, hogy a neki szánt szerepeket ki fogja játszani, és én jeleztem igazgató úrnak: nagyon szívesen játszanék Nyíregyházán, nem okoz gondot, hogy ingázni kellene. Nagyon szerettem volna kipróbálni egy más, egy kisebb városi színházi létet. Igazgató úrnak sem volt ellenére, egyből akadt két előadás, amiben játszhatom majd. Örömmel megyek Nyíregyházára, miként a feladatoknak is örülök.

– Mi lesz Dia gyermekével?

– Óvodás még, nyugdíjas anyósom Egerben él, pont félúton Budapest és Nyíregyháza között, akár mindennap elmehetek hozzájuk. A párom is tud rugalmasan dolgozni.

(Szerző: Kováts Dénes)