Az utcákat orosz katonák járták végig, akik a házakba is betörve otthonaikból, családjaik mellől szakították el elsősorban a munkaképes férfiakat, de a létszám miatt – ha szükséges volt – fiatalabbakat és idősebbeket, sőt, nőket is elhurcoltak. Másnap a körzeti gyűjtőhelyekről gyalogmenetben indították őket a debreceni Pavilon laktanyában kijelölt gyűjtőtáborba, ahonnan pár nappal később vonattal orosz földre szállították őket. Ekkor már végleg elszállt azoknak a reménye is, akik még abban bíztak, hogy a két-három napos kis munka után hazatérhetnek. A málenkij robot sokaknak soha sem ért véget. Többen már az út során odavesztek, míg a munkatáborokba megérkezettek az embertelen körülmények és a pusztító járványok áldozatai lettek. Akik sok-sok év után mégis hazatérhettek, azoknak magukba kellett zárni fájdalmaikat, az őket ért sérelmeikről nem beszélhettek. Bűnösnek bélyegzett ártatlanok voltak.
Csak a megyénkből összesen több mint 13 ezer civil lakost hurcoltak el! Közöttük lehetett az az ismeretlen civil áldozat is, aki a mai Moldávia területén vesztette életét, és akinek exhumált földi maradványait katonai tiszteletadással újratemették az Északi temetőben. Az elhurcolt nyíregyháziak között mintegy 300 vasutas is volt, akik a lebombázott nagyállomáson és a kisvasútnál helyreállítási munkálatokat végeztek. 24 elhurcolt postás neve is ismert, akik közül csupán egyiküknek sikerült hazatérnie. A vasútállomáson és a posta épületén emléktáblák őrzik az ő emlékezetüket, míg az Északi temetőben 2004-ben egy emlékművet állítottak, ahol felidézhetjük ama szörnyű napokat és leróhatjuk kegyeletünket, mert sem a nemzet, sem a helyi közösség emlékezete nem feledheti őket! Ahogyan Pagonyi Szabó János költő is megfogalmazta:

„Sírotok jeles, vagy jeltelen:
Örökkön mementó kell legyen!
Nyugodjon nyugtalan lelketek!
Árpád fiai, ne felejtsetek!