Nem csupán a problémásnak mondottakat, hanem mindenkit. A személyiségi jogok túlzott előretöréséig bevett szokás volt, sőt, kötelezően előírt feladat a pedagógusoknak, hogy egy tan-, illetve nevelési év alatt minden neveltjüket meg kell látogatni. Emlékszem, óvodás voltam, amikor nagy izgalommal készültem Katika óvó néni és Gyöngyike látogatására. Izgultam, mert nem volt mindennapos dolog, hogy akik napközben vigyáztak rám, megnézik, „milyen gyerek vagyok otthon”. Már a látogatás előtt napokkal igyekeztem jó kislányként viselkedni, hiszen ha valamit nem az elvártak szerint csináltam, jött a „na, majd meglátja óvó néni!” Felnőttként és anyaként már tudom, hogy nem árultak volna be szüleim és ez csak olyan hirtelen, kapóra jött sakkban tartó módszer volt. Meg amúgy se voltam rossz gyerek, de azért mégis feszengtem a látogatás előtt és alatt. Ráadásul az egyik óvó néni nagynéném barátnője volt...

Aztán ritkultak, sőt elmaradtak a családlátogatások, nem ment a tanító házhoz. Annyit tudott a gyerekről és a családjáról, amit napközben, illetve reggel és délután 5-5 percben tapasztalt.
A közösségi oldalak megjelenésével azonban ismét változott a helyzet. Már-már családtag lett a pedagógus, aki az oldalon is „ismerőse” a szülőknek. Együtt kezdték élni mindennapjaikat. Látta a tanár néni, ha a család nyaralni ment, végigkövethette útjukat a Balatonig, képzeletben együtt ehették a hekket, közösen izgulhattak, ha a kis növendéket megcsípte a csalán a kirándulás során és szinte a születésnapi tortát is együtt fújhatták el. Ez persze fordítva is így van, mert szorít a család, ha minősítteti magát a tanító, együtt örülnek, ha megvan a mestervizsga és szurkolnak, ha a pedagógus fontos mérföldkő előtt áll. De ez így jó. A közösségi oldal olyan, mint egy képzeletbeli ajtó. Ha akarom, kinyitom, ha nem, kívül marad a nem várt vendég. A családlátogatások az internet segítségével ismét jelen vannak a közösségek életében. Csak éppen nem kell előre bejelentkezni.

M. E.

(Fotó: internet)