A színházcsinálást belülről jól ismerő művészként pontosan tudja, milyen nehéz műfaj a vígjáték, a színházi abszurd Hegedűs D. Géza a 22. VIDOR Fesztivál versenyprogramjának zsűrielnöke, aki – amolyan bónuszként – szeptember másodikán legendás előadások dalaiból ad születésnapi koncertet a Szindbád Szabadtéri Pódiumszínpadán.

Hét évtizedről, a szülőföld emlékeiről, fesztiválélményeiről és várakozásairól is beszélgettünk a Kossuth- és sok más díjas művésszel.

– Szép, kerek szám a hetven, ennyi gyertya lehetett (képletesen vagy valóságban is) a születésnapi tortáján. Ilyenkor többnyire számvetést is készít az ember. Mi az a három dolog, amire a legbüszkébb, s van-e olyan, amit nagyon megbánt? 

– A 70 év az nem érdem. A korom nem foglalkoztat. Élesen él viszont bennem a múlt. Ibrány. Gyerekkorom színtere. Megboldogult, drága szüleim, apám, Hegedűs Dezső és anyám, született Kormány Mária, akik csodálatos pedagógusok voltak. Testvéreim, Marika, Borika, akikkel mind a mai napig szoros, egymásra figyelő kapcsolatban vagyok. Az ibrányi rokonok, gyerekkori környezetem kedves szomszédai, akiktől annyi jót kaptam. A felejthetetlen táj. A Tisza, a messze kéklő tokaji hegy, a hatalmas ég, az évszakok mindig kemény munkát követelő rendíthetetlensége. A Nyíregyházára kanyargó „kisvonat”, amellyel 1 óra 45 perc alatt lehetett eljutni Ibrányból a 27 kilométerre lévő városba, mert közben megállt a vonat Herminatanyán, Nagytanyán, Bujon két helyen is, Kó­tajban, Nyírszőlősön, Sóstóhegyen, Sóstón, míg végül a „Nagyállomásnál” célhoz nem ért. Aztán persze az iskola a tanítóimmal, a diáktársakkal, és még itt vannak bennem a harangokkal, hittel teli templomok. Mentális térképemen mindenkinek és mindennek itt van a helye, akár élnek vagy meghaltak, akár léteznek még, vagy már nincsenek.

Első nagy döntésem talán az volt, mikor a debreceni középiskola után a színházi pályát választottam. Megvallom, a művészi munkámban mind a mai napig abból az emberi élményből merítek legtöbbet, amiket gyerekkoromban átéltem.

A második, sorsomat meghatározó pillanat az volt, amikor a főiskolai harmadév végén egy mesterségvizsga után Várkonyi Zoltán,  a Vígszínház akkori igazgatója bejött az Ódry Színpad alatti öltözőbe és azt mondta, „Géza, érezze úgy, hogy a Vígszínház tagja.” 1973-at írtunk akkor. Azóta oda tartozom.

Az sem volt kis vállalás, amikor 1990-ben visszaültem az egyetemi padba, és elvégeztem a színházrendezői szakot. Így a Vígszínházban kettős minőségemben, színészként és rendezőként még teljesebben a hivatásomnak élhetek. De ha már nekiindultam, nem álltam le a folyamatos tanulással. Az egyetem Doktori Iskolájában doktori fokozatot szereztem, majd habilitáltam, így a színházi munkáim mellett habilitált egyetemi tanár is lettem. Ez így elég gazdag és teljes élet.

Hogy van-e, amit bánok? Hitem szerint az emberi életben a predestináció adott. Hiszek az eleve elrendelésben. Személyiségemből fakadóan döntéseimnek, választásaimnak úgy kellett lenniük, ahogyan történtek.

– A több mint két évtizedes múltra visszatekintő VIDOR Fesztiválon Ön is színpadra lépett már. Színművészként milyen emlékei vannak?

– Két alkalommal lehettem a VIDOR Fesztivál programjainak résztvevője. Egyszer, Örkény István Tóték című produkciójával, ebben a családfő, Tót Lajos szerepében, illetve Spiró György Kvartett című darabjával, amelyben szintén a családfő, ahogyan a darabban nevezik, az Öreg alakját eleveníthettem meg. Két nem akármilyen magyar drámaíró remekműveiről van szó. Elementáris hatású, mély tragikomédiák ezek a magyar történelembe vetett abszurd emberi sorsokról, a második világháború és az 1956-os forradalom visszavonhatatlan következményeiről, az élni és túlélni akarásról, az ahogy leletről és lehetetlenről, erről a nagy komédiáról, amibe beleszülettünk. És miközben az előadásokat együtt éljük végig a nézőtéren és a színpadon, nevetve sírunk, vagy sírva nevetünk, magunkon. A  Kvartett abban az évben a legjobb előadás díját  érdemelte ki a zsűritől, amelyet Kirják Róbert igazgató úr személyesen adott át nekünk – Börcsök Enikőnek, Péter Katának, Kern Andrásnak és nekem –, a színházunkban. Egy-egy előadás után, az éjszakai nyíregyházi utcákon kóborolva, amikor a homokot sodró nyírségi szél arcomba vág, mindig tudatosul bennem: hiszen én itthon vagyok!

– Születésnapi koncertjére invitáljuk a közönséget szeptember másodikára a Szindbádba. Mire számíthatunk? Életműkoncertre öt évtized válogatott dalaiból, esetleg kedvenceire, netán újdonságokra is?

– Májusban, a születésnapom tövében, a Vígszínházban valóban koncertet adtam a születésnapom alkalmából. Színházam nagyvonalú volt, minden technikai, szervezési feladatot magára vállalva, rendelkezésemre bocsátotta egy teljes napra a Vígszínházat. A jegyek az első napon elfogytak. Négy zenész társammal már januártól kezdve próbáltuk azokat a dalokat, amelyeket én válogattam össze az elmúlt ötven évben játszott zenés szerepeimből. Többek között a Popfesztiváltól kezdve, a Harmincéves vagyokon, a  Jó estét nyár, jó estét szerelmen át, a Kőműves Kelemennel, a Padlással, a Dzsungel könyvével  folytatva, a Hegedűs a háztetőnnel bezárólag. Ezekben a zenés darabokban fontos, nagy szerepeket játszottam, nagy sikerrel, és természetesen énekeltem is. Az elmúlt ötven év legjelesebb zenés színházi szerzőivel dolgozhattam együtt, gondolok itt Presser Gáborra, Adamis Annára, Sztevanovity Dusánra, Szörényi Leventére, Bródy Jánosra, Dés Lászlóra és Geszti Péterre. Korszakos alkotók. Jó tudnom, hogy sikereikben nekem is részem volt.

(Szerző: Kováts Dénes)