Embert próbáló körülmények között kutatott túlélők után a nyíregyházi Madarász Lajos.

Szeptember 10-én Afrika ezidáig legnagyobb természeti katasztrófája sújtotta a földrészt: a hatamlas erejű Daniel vihar óriási mennyiségű csapadékot zúdított Líbia északi részére. A hegyekből lefolyó, óriási mennyiségű csapadékvíz az év nagy részében száraz hegyi csatornamederben gyűlt össze, ami tölcsérként vezette a pusztító víztömeget Derna városa felé. Hajnali két óra körül átszakadt a város fölötti elavult, ötvenéves gát, majd nem sokkal később a második gát is. Az alvó városra szökőár nagyágú, 6-7 méter magas víztömeg zúdult, elmosva mindent, ami útjába került. Emeletes lakóházak, hidak, egy egész városrész tűnt el néhány perc leforgása alatt, tízezernél is több ember halálát okozva. Számos ország indított humanitárius segélyt és keresőcsapatokat a katasztrófa sújtotta területre.  A magyar speciális mentők között volt a nyíregyházi Madarász Lajos, a LEGOTT Görögkatolikus Kutató-Mentőcsapat tagja is, aki civilben építési vállalkozó.

- Hogy lesz valakiből kutató-mentő?

- Már fiatal koromban is érdekelt a búvárkodás. Amikor lehetőségem volt, letettem a búvárvizsgát, majd csatlakoztam a Kelet-Magyarországi Speciális Mentő Egyesülethez, ahol különböző tanfolyamokat végzett el, hogy más szakterületen is segítségére legyen a mentőcsoportnak. Azelőtt úgy éreztem, hogy valami még hiányzik az életemből, aztán, amikor beszippantott ez a világ, rájöttem, hogy ez az, ami hiányzott. Ennek már tizenöt éve, nemrég pedig „átpártoltam” a LEGOTT Mentőcsapathoz.

- Hogyan került Líbiába?

- Azért, hogy jobban tudjunk külföldön segítséget nyújtani, a LEGOTT Mentőcsoport, a szolnoki Életjel, a miskolci Spider, és a budapesti Főnix Mentőcsoport közösen létehozta a korábban KARISZ (Karitatív Szövetség) néven működő Inter Rescue USAR Team-et. Ha külföldre hívnak bennünket, akkor az Inter Rescue-t hívják, amelynek tagjaiként lehetőleg mindenhova megyünk, ahol szükség van ránk. A Hungary Helps Programért felelős államtitkár, Azbej Tristan kérte fel a magyarországi speciális mentőket, hogy segítsenek a líbiai katasztrófa helyszínén. A LEGOTT vezetője, Kristóf Imre jelezte, hogy mivel vizes katasztrófa történt, és a tengerben is rengeteg az áldozat, szükség lesz a búvár- és szonárkezelő tudosáomra.

- Mit vitt magával?

- Egy 35 kilós hátizsákot, melyben ruha és a szonár volt, ami egy kis monitort és egy víz alatti egységet jelent. Ilyenkor igyekszünk úgy pakolni, hogy ne mindenki ugyanazt vigye, hanem valaki gyógyszert, valaki gázpalackot, valaki tisztálkodási szert, melyeket megosztunk egymással. A személyes holmin kívül a három mentőszervezet összesen öt tonnányi felszereléssel indultunk útnak.

- Meséljen az útról!

- Csütörtök este indultunk Ferihegyről a honvédség különgépével, és két óra múlva a törökországi Izmirben szálltunk le – a Hungary Helps így látta biztonságosnak a kiutazásunkat. A harminchét fős magyar delegációból az Inter Rescue öt fővel és három kutyával képviselte magát. Izmirben egy laktanyában szállásoltak el bennünket, ahol finom vacsorát is kaptunk. Másnap délután érkezett meg a hajónk, amivel megkezdtük utazásunkat Líbia felé. Hadihajó lévén szigorú rend volt mindenütt. A kabinunk egy keskeny, három méter magas folyosó volt, a három méteren három ágy helyezkedett el egymáson. A lámpát nem lehetett leoltani, a hajó imbolygott, úgyhogy nem sokat aludtunk. A görög szigeteket elhagyva internetünk sem volt, úgyhogy az út nagy részét semmittevéssel töltöttük a nyílt vízen. Rettenetesen fárasztó volt. Tudva azt, hogy öt napot munka helyett tétlenkedünk, még nehezebb volt elviselni. Tobrukban kötöttünk ki, ahonnan busszal vittek bennünket Dernába. Út hol volt, hol nem. Sokszor a folyómederben tudtunk csak haladni. Dernában egy iskolaépületben volt a szállásunk, ahol matracot, pokrócot és párnát is kaptunk. Két napig nem volt vezetékes vizünk, a WC tartályát demizsonból töltöttük föl. Természetesen fürdő sem volt, de a budapestiek hoztak magukkal egy mobil tusolót.

- Meséljen a munkáról!

- Számunkra szokatlan habitusú, fegyveres hatóságiak vettek körül mindenhol, de napközben őrizték a szállásunkat, és vizet, ételt is adtak minden nap, egy idő után pedig már az internetet is megosztották velünk, hogy tudjunk kommunikálni az otthoniakkal. Érkezéskor nyilvánvalóvá vált, hogy nem búvár munkára lesz szükség, és sajnos az is, hogy nem fogunk túlélőket találni. Alattunk kemény, kavicsos, törmelékes talaj takart mindent, volt, ahol a harmadik emeletig. Tíz nap telt el akkor a katasztrófa után. Földrengés után romok közé szorulva még van esély a túlélésre akár 1-2 hétig is, de megkeményedett, törmelékes iszap alatt már nincs.

Mi öten mindvégig együtt mozogtunk, és a kutyák miatt nagyobb mozgásterünk is volt, mint másoknak. Kijelöltek nekünk egy szektort, és a következő három napban reggeltől estig ott kutattunk. Mivel a zóna fegyveresek által volt lezárva, csak mi voltunk, és egy-két helybéli, akiket visszaengedtek. Ők mutatták meg azokat a helyeket, ahol lakóházak álltak, ahol érdemes keresni. Éles törmelélek között, trópusi hőségben, 96 százalékos páratartalomban dolgoztunk. Embert próbáló volt. Egy nap után már nem bírtuk magunkon tartani a maszkot. Főleg ennek köszönhető, hogy hat kilót fogytam.

- Hogy kell elképzelni a kutyás keresést?

- A kutyák speciálisan kiképzett keresők, akik más-más módon jelzik a romok alatt rekedt túlélőt és az elhunytakat. Szaglásuk nagyon kifinomult, képesek a mély vízben, tömör romok, még a beton alatt is megérezni a holttestet. Sajnos Dernában mindenütt hullaszag terjengett, hiszen sokezer holttest már tíz napja volt a romok alatt. A helyiek többször hívtak bennünket, hogy itt is érzik, ott is érzik, de a kutyáinktól biztosan tudtuk, hogy nincs ott holttest. Addig ástak, míg megtalálták a ház hűtőjét, amiből a romlott hús szaga terjengett. Egy idő után már meg tudtuk különböztetni a két szagot. A keresés úgy néz ki, hogy végigjárunk egy épületet, romhalmazt, utcarészletet, és a kutyán egyből látjuk, ha szagot fogott. Ezután megkeresi azt a pontot, ahol legerősebb a szag, és ott jelez. A helyet megjelöljük, a gps koordinátát elküldjük a keresési központnak, akik aztán embereket küldenek, akik addig ásnak, amíg meg nem találják az áldozatot. Ez lehet tíz perc, de akár több óra is.

- Hány áldozatot találtak?

Kintlétünk alatt nagyon sok alkalommal jeleztek a kutyáink. Sajnos egy jelzés nem azt jelenti, hogy egy áldozat van a romok alatt, mivel a legtöbb helyen egész családok laktak együtt. A helybéli segítők mutatták meg, hogy melyik helyen lakott népes család, több generáció is együtt. A kutya csak annyit jelez, hogy holttestet talált, az elhunytak számát nem. Sajnos olyan is volt, hogy nem találták meg a holttestet, hiába jelzett több kutya is egy helyen. Amikor arrébb lapátoltak több talicskányi romot, amott jelzett a kutya. Ez csak egyet jelentett: a pusztító erejű ár és törmelék valósággal szétdarálta az áldozatot.

- A hazaút is hasonlóan kalandos volt?

Pénteken tudtuk meg, hogy vagy szombaton, vagy vasárnap megyünk haza. Azt még nem, hogy hogyan. A Külügyminisztérium elintézte, hogy Bengáziban leszálljon értünk egy repülő. Szombaton már nem dolgoztunk, a nap táborbontással és csomagolással telt el. Vasárnap busszal vittek bennünket Bengáziba. A 280 kilométert kishíján fél nap alatt tettük meg, a buszunk ugyanis többször lerobbant. Egyik társunk az autószereléshez is kiválóan ért, amit lehetett, megjavított. Az elfolyt hűtővizet a sajátunkkal pótoltuk, az elszakadt ékszíjat azonban már nem lehetett megjavítani, másik buszt küldtek értünk.  Várakozás közben egy önzetlen boltostól egy zsugor vizet kaptunk. Egyre több kíváncsiskodó sereglett körénk, de a biztonságunkra ügyelő katona egy idő után arrébb tessékelte őket. A repülőtérről aztán két óra alatt Budapestre értünk. Összeszámoltuk: az öt tonnányi felszerelést utunk során tizenhétszer pakoltuk át…

Szerző: Király András