Az Országgyűlés 2012. május 21-én nyilvánította november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjának, annak emlékére, hogy 1953-ban ezen a napon léphetett Nyíregyháza-Sóstón ismét magyar földre a Gulág borzalmait túlélő politikai rabok első csoportja.

A Menczer Erzsébet fideszes képviselő által benyújtott indítványt elfogadva az Országgyűlés méltóképpen kívánt megemlékezni arról a mintegy 800 ezer magyarról, akit 1944 őszétől kezdve hurcoltak hadifogolyként vagy internáltként a Szovjetunióba többéves kényszermunkára, vagy a folyamatosan kiépülő kommunista diktatúrában a magyar hatóságok hathatós közreműködésével, koholt vádak alapján 5-25 évre száműztek a Gulágra. A képviselők tisztelettel adóztak mindazok előtt, akik életüket adták a hazáért, magyarságukért, származásuk miatt, politikai, vallási meggyőződésükért, illetve akik emberi és polgári jogaiktól megfosztva idegen földön, hazájuktól több ezer kilométerre, embertelen, megalázó körülmények között fogságot szenvedve végeztek kényszermunkát. A határozat támogatta és szorgalmazta emlékművek állítását, megemlékezések szervezését, oktatási anyagok és tudományos feldolgozások készítését, amelyek a kommunista diktatúra idején a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabokra és kényszermunkásokra emlékeznek. Felkérte a központi államigazgatási szerveket, az oktatási intézményeket, az egyházakat, a civil szervezeteket, a közszolgálati médiumokat és az önkormányzatokat, hogy méltóképpen emlékezzenek meg a Szovjetunióba hurcoltakról.

Miután a bolsevikok 1917. november 7-én hatalomra jutottak Oroszországban, egyik fő céljuk azok ellenőrzés alatt tartása lett, akiket származásuk, politikai meggyőződésük, vallásosságuk, az átlagosnál jobb anyagi helyzetük, képzettségük vagy más okok miatt „a nép ellenségének” minősítettek. Ennek két legfontosabb eleme az „elszigetelés” és a kényszermunka volt. Az 1917. december 7-én létrehozott VCSK (Cseka) és utódszervezetei (OGPU, NKVD, majd KGB), illetve az igazságügyi népbiztosság feladata lett, hogy nagy tömegben olcsó „emberanyagot” biztosítson az építkezésekhez, a természeti kincsek kiaknázásához. 1930 és 1956 között ezeket a munkatáborokat a belügyi szerveknek alárendelt Lágerek Főparancsnoksága fogta össze, ennek orosz nevéből  Glavnoje Upravlenyije Lagerej – származik a Gulág kifejezés.

Amikor a második világháború utolsó szakaszában, 1944– őszén a szovjet Vörös Hadsereg átlépte a magyar határt, szinte azonnal megkezdte a 16 és 55 év közötti polgári lakosok, férfiak és nők összegyűjtését és munkatáborokba hurcolását. Volt, akit a világháborúban elveszett munkaerő pótlására vittek kényszermunkára, másokat lehetséges ellenségnek minősítve „biztonsági óvintézkedésként” fosztottak meg legalapvetőbb emberi és polgári jogaiktól.

Egy 1949-es szovjet összesítés a magyar foglyok számát 534 539-ben adta meg, harmaduk civil volt. Ez a szám azonban nem tartalmazza azokat, akik még a gyűjtő- és tranzittáborokban, valamint a kiszállítás közben haltak meg, és nincs benne a Don mentén 1943 januárjában fogságba esett, meghalt több tízezer magyar katona sem. A foglyok száma egyes becslések szerint 600-700 ezer lehetett, más becslések szerint számuk elérhette akár a 900 ezret is. A magyarokat mintegy ezer munkatáborban szórták szét az Északi-sarkkörtől a Fekete-tengerig, a kivégzettek, az éhezésben, betegségekben meghaltak száma becslések szerint mintegy 200 ezerre tehető.

A túlélők nagy része 1948-ig hazatérhetett, de több ezren már nem Magyarországra, mert otthonuk a szomszédos országok valamelyikéhez került. A „háborús bűnösnek” minősítettek csak 1953-tól, Sztálin halála után szabadultak. Nekik különösen nehéz sors jutott, miután 1949-ben a Gulágon belül létrehozták a politikai elítéltek koncentrációs táborait. Az ott raboskodó mintegy 85 ezer magyar elítéltből csak öt-hat ezer élte meg a szabadulást, őket a szovjet rehabilitációig itthon is politikai ellenségként kezelték. Az elbocsátó szovjet és a magyar állambiztonsági hatóság is nyilatkozatot íratott alá velük, e szerint a letartóztatásuk és szabadlábra helyezésük között történtek államtitoknak minősültek, a magyar társadalom nagy részét érintő tragédiáról évtizedeken át beszélni sem lehetett.

A Gulágokon Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány 1993-ban állította fel Budapesten, az V. kerületi Honvéd téren a Gulág áldozatainak emlékművét, Veszprémi Imre márványból és ólomból készült alkotását. A kormány 2015-öt a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévévé nyilvánította, ezt 2017. február 25-ig meghosszabbították. Az emlékévben Magyarországon és a határon túl is sok rendezvényt, kiállítást, megemlékezést, szakmai konferenciát tartottak és emlékműveket állítottak.

A 2017-től létező és egyre bővülő, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum közreműködésével létrehozott Elhurcolva, távol a hazától adatbázis a szovjet hadifogolytáborokban meghaltak adatállományát tartalmazza és teszi online kutathatóvá. 2017 februárjában a ferencvárosi pályaudvarnál - ahonnan a foglyokat a Gulágra szállító szerelvények indultak - Málenkij robot-emlékhelyet avattak. Majd 2018 júniusában az óbudai Árpád fejedelem útja és a Lajos utca közötti parkban adták át a Gulág-emlékművet, egy mintegy 10 méter magas fekete gránit obeliszket.

A Magyar Nemzeti Levéltár az Orosz Állami Hadilevéltárral kötött megállapodás alapján 2021 februárjában online felületen tette közzé a Szovjetunióba egykor elhurcoltak adatbázisát. A mintegy 700 ezer magyar fogoly kartonjainak feldolgozására és kiegészítésére a levéltár tavaly novemberben létrehozta a Gulág- és Gupvikutató Intézetet, és bemutatták a GUPVI, GULAG Magyarok a szovjet lágerbirodalomban 1944/45 - 2019/20 című kötetet.

Forrás: MTI / nyiregyhaza.hu