Augusztus 29-én a VIDOR Fesztivál keretében két alkalommal is találkozhatnak Pindroch Csabával Nyíregyházán: délután a Bencs Villában a Többszemközt est vendégeként, este a Nagyszínpadon az Úrhatnám polgár címszereplőjeként várja a közönséget.

– Az Úrhatnám polgár balettkomédia a debreceni Csokonai Nemzeti Színház előadása, melyben vendégként a címszereplő Jourdain urat alakítod. Ötvenkét évesen balettozni kezdtél? Nem láttam ugyanis előjelét az életrajzodban...

– Én nem balettozom! Ugyan táncolok majd az előadásban én is, de az nem annyira balett... Az Úrhatnám polgár tipikus barokk mű, megtörtént eseményen alapuló udvari komédiaként született XIV. Lajos kérésére, egy török követtel kapcsolatos félreértéseket figuráz ki, nagyzenekart és a balettet, azaz a kor művészeti irányzatait is eszközül használva. Természetesen komédiáról van szó, melynek hőse Jourdain úr, újgazdag polgár, aki mániákusan idomulni szeretne minden ranghoz, méltósághoz, társadalmi kiváltsághoz. Frappáns jelenetekben próbálja magáévá tenni a divatos táncokat, zenét, a műveltnek hangzó szófordulatokkal tűzdelt csevegést, mindebből humoros jelenetek sora szövődik.

– A te kapcsolatod hogyan alakult Jourdain úrral? Mi segítette vagy gátolta a megformálását, mennyire sikerült azonosulnod vele?

– Nem igazán sikerült azonosulnom vele. Sokkal nagyobb falat volt, mint gondoltam volna. Egészen elképesztő szélsőségeket éltem meg, a főpróbahéten már ott tartottam, hogy visszaadom az egészet, lesz, ami lesz. Ez tipikus végállapot egy színésznél, ami aztán teljesen természetesen megfordult. Az energiák összeadódtak, remek premier sikeredett belőle. De igazából nem én tartom a kezemben a gyeplőt, egy nagy munkának vagyok a részese az összes többi szereplővel együtt, Attila irányításával. Ötvenkét évesen ki kellett lépnem a komfortzónámból, hiszen négy-öt éve semmilyen színdarabot nem vállaltam már, így nagyon nagy utazás volt ez nekem személyesen és szakmailag is. De nagyon örülök, hogy megléptem.

– Miként látod, nevessük ki vagy sajnáljuk Jourdain urat?

– Sajnáljuk inkább. ő igazából jót akar, feljebb akar kapaszkodni mindenképpen, a családja érdekében. Kicsit megrészegül, elérte a „menedzser betegség”. Egy olyan társadalmi osztályba szeretne ugyanis bekerülni, ahová nem lehet magát bevásárolni, de a gyerekeit már be tudja. Komoly probléma ez az újgazdagoknál napjainkban is. Magyarországra is jellemző, hogy alapvetően nem a többgenerációs gazdagság létezik, hanem az újgazdagság. Van, amit a szülők már nem tudnak meglépni, nem tudnak kikerülni a komfortzónájukból, de a gyerekeiknek meg tudják adni a lehetőséget.

– A szerep megformálásának nehézségét az is okozta, hogy te nem vagy úrhatnám polgár?

– Vagy lehet, hogy pont az vagyok, csak ezt megpróbálom elrejteni magamban. Egyszerűen az lehet az oka, hogy elkényelmesedtem ahhoz a színház nélküli négy-öt évben ­ – vagy az ötven évemben, vagy a pályán eltöltött harminc évben –, hogy azokat a kihívásokat, amelyeket Attila kért és elvárt, könnyen meg tudjam lépni. Az ő színháza a román színháznak a magyarba ültetett változata, egészen más típusú színjátszást követel a világa. Tehát azt az elképesztő különbséget, hogy míg a magyar színjátszási iskola Sztanyiszlavszkij módszerén alapul – az ő elve az volt, hogy a színészeknek együtt kell felkészülniük, és képesnek kell lenniük egyfajta mély, belső, lélektani azonosulásra a megformált karakterrel, de ezzel együtt függetleníteniük is kell magukat a szereptől, hogy azt alárendelhessék a darabnak. Minden előadásban a hiteles érzelmi újrateremtést tűzte ki célul –, addig a román (nem az erdélyi, hanem a román!) színházra a francia-olasz hatás, a játékosság, a commedia dell’arte  improvizációk jellemzők. ők ebben szocializálódtak. Ezt a fajta színjátszást kérte tőlem Attila, amire én azt mondtam, hogy ezt nem tudom egy 2 hónapos munkafolyamatban meglépni, ehhez több év kell. Mégis ezt kellett tenni, és persze az ember egy kicsit ráforgatja a saját világát is. Nagyon nehéz volt.

– Én úgy tapasztalom, hogy Moliére olyan, mint Ady Endre: a saját koráról szól mindkettő, de mintha ugyanazt látták volna akkoriban, amit mi látunk napjainkban, hiszen ma is ugyanúgy jelen vannak életünkben ugyanazok a viselkedésmódok, jelenségek. A ti előadásotok is a mának szól?

– Szerintem minden nagy mű esetében igaz, amit mondtál. Nem változik semmi, a kirakat, a hiúság, a barátság nem változnak meg a történelem folyamán. Csak a stílusok és a korok. Valóban ma is időszerű kérdéseket boncolgat az Úrhatnám polgár, miként minden nagy mű, ami fennmaradt a színházi világban vagy az irodalomban. Éppen ezért nagyszerűek, éppen ezért szeretem őket nem kifigurázva, nem modernizálva játszani, ugyanúgy elfoglalják a helyüket saját korukban, mint a miénkben. Előadásunkban mindennek különleges elegye látható: elképesztő a díszlet, a látvány, a jelmez is. Kicsit ijesztő is számomra, de abszolút megfelel XIV. Lajos király világának, Moliére korának – aminek a letűnése borítékolva volt.

– Miért érdemes megnézni az Úrhatnám polgárt, kinek ajánlod elsősorban?

– Az Úrhatnám polgár azontúl, hogy Moliére-től egy fricska az akkori arisztokrácia felé másokkal összekacsintva, végső soron arról a problémáról is szól, amivel az emberiség, de ha úgy tetszik a mai magyar társadalom is küzd: mindig fentebb akar lépni, mindig többre vágyik, mint ami adatott neki. Nekünk ebben a darabban alapvetően szórakoztatnunk kell, de nem felejtve el azt, hogy mindezt tanítva tegyük.

A burnout (kiégés) előtt álló férfiaknak mindenképpen ajánlom, miként a benne lévő és utána lévő férfiaknak is. Pont azoknak, akik nem járnak színházba, de a feleségeik és ismerőseik igen. A legmélyebb rétegét kifejezetten a középkorú férfiaknak és feleségeiknek ajánlom. Mindemellett bárki számára érdekes, szórakoztató előadás lehet.

*

Augusztus 29-én érdemes ellátogatni a Bencs Villába, ahol 16.30-tól életéről, pályájáról faggatom Pindroch Csabát. Többek között arról: nehézség vagy előny, ha valaki színész párjával szerepel együtt; a színház vagy film áll-e közelebb hozzá; melyek a legkedvesebb, s vannak-e utált szerepei; s lévén, hogy négy gyermeke van, mennyire türelmes apa. Kár lenne kihagyni!

(Szerző: Kováts Dénes)