Berobbant a nyár, nyitva van az összes strand, egymást érik a szabadtéri rendezvények és persze ilyenkor esedékesek az osztálytalálkozók is. Az azonban igazi ritkaságnak számít, ha ezt olyanok szervezik, akik már 70 éve búcsút intettek az alma maternek. A Nyíregyházán élő Molnár István és Orsovszki László hét évtizede érettségizett le, tulajdonképpen öt gimnáziumba jártak, és tették ezt két különböző épületben. Az első osztályt el sem kezdték, mert éppen aznap érte az első bombatalálat a várost, és nyolc évükbe telt, hogy végezzenek a gimnáziummal. Kalandos volt az útjuk, és az egykori osztályból is már csak ketten maradtak, most mégis a 70. érettségire találkozójukra készülnek. (Megjelent a Nyíregyházi Napló július 22-ei számában.)

Aki járt már valaha érettségi találkozón, az megtapasztalhatta, hogy bizony ötévenként óriásit tud fordulni a világ. A csendes, visszahúzódó egykori osztálytársból fél évtized alatt könnyen cégvezető válhat, vagy éppen a mindig leghangosabból felelősségteljes családanya, családapa. Az évek előrehaladtával a mesélni valók ugyan gyűlnek, de az erő fogy. Az egykoron fociszakkörre járó osztálytársak a tízéves találkozón még vígan rúgják a labdát a szabványos méretű pályán, a negyvenediken már csak keresztben játsszák, az ötvenediken pedig inkább beszélnek róla. Így volt ezzel a nyíregyházi, közel 90 éves Molnár István és Orsovszki László is, akik idén már a hetvenéves találkozójukra készülnek.

Kalandos diákévek

Ha a legkalandosabb diákéveket maguk mögött tudható egykori nyíregyházi diákokat keresnénk, akkor minden bizonnyal a versenyt Molnár István és Orsovszki László nyernék meg. 1934-ben születtek, 1944-ben pedig már 10 évesen a Királyi Katholikus Gimnáziumba iratkoztak be. Középiskolai pályafutásuk az 1944. szeptember 6-ai bombázással kezdődött és a tanév kezdetének elhalasztásával folytatódott.

– Abban az időben még 10 évesen kezdődtek a gimnáziumi évek, vagyis csak négy évet jártunk elemi iskolába. 1944. szeptember 6-án iratkoztunk be a Királyi Katholikus Gimnáziumba (a mostani ÉVISZ helyén volt), csakhogy ezen a napon kezdődött el Nyíregyháza bombázása is, vagyis tulajdonképpen el sem tudtuk kezdeni az iskolát – emlékezett vissza Molnár István. Akkoriban az Arany János utca 46. szám alatt laktunk, ott bújtunk el a pincében, ami a szőnyegbombázás közepén volt. Még most is tisztán emlékszem rá, hogy összekapaszkodva, félve, némán vártuk sorsunkat.

– A Kossuth téren, a mi házunk mellett pedig leégett egy hatalmas üzlet – vette át a szót Orsovszki László. – Gyújtóbomba találat érte. Rengeteg halottat láttunk, embereket, elpusztult lovakat. Egyébként akkor Nyíregyházának egy nagy szerencséje volt: nem bombázták földig, mert a város határában volt egy hatalmas dinnyeföld és az ellenség azt hitte, hogy katonák vannak ott. Azt lőtték.

Volt, aki évet ismételt

A bombázások miatt a diákok majdnem egy évvel később tértek csak vissza az iskolába. Volt, aki magántanuló lett, míg mások évet ismételtek, vagy évet halasztottak.

– Én is 3 hétig készültem arra, hogy letegyem az első osztályt, ami Nyíregyháza bombázása miatt teljesen kimaradt az életünkből, hiszen nem tudtunk iskolába járni, menekülésben voltunk. Az volt mindenki nagy szerencséje, hogy a vizsgabizottságok kegyelmi tanácsként működtek, vagyis segítettek, hogy sikerrel tudjuk zárni az évet. Emlékszek olyanra, aki fogságból tért haza és az általa tudott tételt előre húzták, így azt ki tudta választani.

8 évig tartott

– Az akkori közoktatás szerkezete miatt a tanítási idő nyolc év volt a gimnáziumokban. Mi 1944-től 1952-ig jártunk oda. Érdekesség, hogy tettük ezt öt iskolában, de tulajdonképpen két épületben. A Nyíregyházi Királyi Katholikus Gimnáziumba iratkoztunk be először 1944-ben, majd a királyság megszűnése után már Nyíregyházi Katholikus Gimnázium lett a neve. Ezt követően Magyar Katolikus Tanulmányi Alap Nyíregyházi Gimnáziummá változott a neve, 1948-tól pedig Nyíregyháza Áll. Vasvári Pál Gimnáziummá. Azonban ezzel nem ért véget a története, ugyanis még ebben az évben meg is szűnt az iskola, ezért átkerültünk az Állami Kossuth Lajos Általános Gimnáziumba, ott is érettségiztünk le.

„Ez lesz az utolsó”

A posztkamasz diákok legutóbb 15 évvel ezelőtt tartottak érettségi találkozót, akkor még kisebb tömeggel, mostanra azonban már csak ketten maradtak az élők közül.

– 33-an jártunk ebbe a bizonyos osztályba, legutóbb az 55 éves érettségi találkozónkat ünnepeltük meg, akkor még ott voltak az oldalbordáink is. Mára már csak ketten maradtunk, így az idei lesz az utolsó találkozónk.