Már hírt adtunk róla, az idén Pregitzer Fruzsina kapta a Fedák Sári színházművészeti díjat. Ezzel a kitüntetéssel olyan magyarországi vagy külhoni magyar színészek tevékenységét kívánják elismerni, akik méltóak a nagy előd hagyatékához.

A díjat és a vele járó elismerést a Kárpát-medence azon magyar ajkú színészei kaphatják, akik legalább 15 éve ugyanannál a színháznál tevékenykednek, bizonyítva hűségüket a közösség iránt. Azzal a céllal hozták létre Szűcs Nelli Jászai Mari-díjas magyar színművésznő kezdeményezésére Beregszászon, hogy szerte a Kárpát-medencében hirdessék vele Fedák Sári hagyatékát: a nemzet, a szülőföld és a hivatás iránti odaadást. Ezzel fejezve ki, hogy hisznek a nemzeti közösség megtartó erejében, a magyar nyelvű színházi kultúra és hagyomány, illetve annak a színházi légkörnek az erejében, amely elkötelezett a minőség, a szorgalom és a kitartás iránt.

– Te vagy a harmadik színművész, akinek odaítélték, az anyaországiak közül viszont az első. Hol a helye számos díjad sorában?

– A kiemeltek között tartom számon. Azért is nagyon fontos, mert művész adta művésznek, illetve egy nem rózsás helyzetben élő csapat adta egy nyugalmi, biztos helyzetben lévő művésznek. Megrendítő volt számomra a kitüntetés, és az is, hogy ott lehettem. A díjátadó előtti „Így jöttem...” című estemet egy háborúellenes kis írással fejeztem be. Odahaza azon gondolkodtam, hogy mennyire ízléses, vagy hiteles, hogy én beszélek Kárpátalján a háborúról, vajon hogy veszik ezt tőlem. De színész vagyok...

Mélyen el kell gondolkodnunk az anyaországban, hogy ott hozták létre ezt a díjat a Kárpát-medencei magyarság kulturális képviselői számára, ahol a legnehezebb helyzetben vannak a színházcsinálók, ahol hihetetlen találékonyan kell kitalálni, miként tudják színházukat működtetni úgy, hogy a férfiak nincsenek odahaza, nehogy ágyútöltelékké váljanak. Messziről nem érzékeljük, milyen energiákat kell elindítani, előkeresni, ha például nincs fűtés... Munkájuk minden tiszteletet és elismerést megérdemel, sőt, példaértékű. Ezen el kell gondolkodni itthon, és csendben leszűrni a tanulságot. Innen is üzenem minden magyar művésznek, légyen az muzsikus, színész, vagy bármilyen előadóművész, hogy menjen ki Beregszászra, hiszen nincs túl messze, és nincs az a típusú fenyegetettség, amitől hisztériásan félni kellene. Odaát nyitottak és segítőkészek. Beregszász közel van a magyar határhoz, a Móricz Zsigmond Színházhoz pedig Debrecen mellett a beregszászi a legközelebbi teátrum.

– Ha jól értem, az ottani közönség és közösség miatt fontos számodra a díj, s azért, mert neked ítélésében az is benne van, hogy évtizedek óta járod önálló estjeiddel az országot és a határon túli területeket, kultúrmissziót teljesítve…

– Elképzelhető. Amikor megkérdezik tőlem, mire vagyok büszke, akkor kihagyhatatlan arról beszélni, hogy három és fél évtizede járom a Kárpát-medencét. Amikor elkezdtem, részben önző érdek vezérelt: meg akartam magam találni, s megtudni, közöm van-e az előadómű­vé­szethez. Miközben ezt feszegettem, megkaptam a választ arra a kérdésre is, miért érdemes színművésznek lenni. Addig úgy éreztem, hogy csak a szüleimnek, a barátaimnak, a rendezőimnek, az újságíróknak játszottam, de akkor rájöttem, hogy nekem van valamim, ami a közönség soraiban ülőknek még nincs meg, ezért át kell adnom. Olyan helyekre jutottam el, ahol ritkán látnak színházi előadást, irodalmi estet, általam viszont igen. Én átadom az ismereteimet, a kultúra kincseit, de cserébe tőlük is kapok: őszinte érdeklődést, hálát, köszönetet. S azt, hogy elindul az érzelmi oda-visszaáramlás, amitől kialakul valami különleges az együttlét végére. Ezért érdemes színésznek lenni, ezért kell színházat csinálni, hogy ez az áramlás megtörténjen, s ennek következtében a nézők másképp menjenek ki az ajtón, mint ahogy bejöttek. Élménnyel, s akár jobb emberként. Nem véletlen, hogy ennek a missziónak a felelőssége is azonnal szíven ütött, hiszen rászánták az idejüket, a pénzüket, felöltöztek és eljöttek engem megnézni-meghallgatni, tehát hatnom kellett rájuk.

– Rácsodálkoztál a sikerre?

– Megköszönöm a Jóistennek, beigazolódott: szeretettel fogadják az estjeimet, noha a gondolatokat és érzelmeket igénybe vevő, nehéz anyagokat raktam egymás mellé. Többfelé kaptam hasonló visszajelzést, mint Tégláson, ahol odajött hozzám egy néző, s azt mondta, szívesen hallgatta volna tovább is. Egy nem művészettel foglalkozó ember szavai ezek, így azt jelentik, nem volt hiábavaló. Bár ijesztően és nagyon felgyorsult a világ, megjelent a mesterséges intelligencia, s egyre ijesztőbb tendenciák jönnek a köztudatba, hittel vallom: emberi érintésre mindig szükség van és lesz. Mint Nagy László írta: ha lesz még emberi arcuk, akkor csókolom őket. Meggyőződésem, jöhet bármi, azt, hogy egymás hangját halljuk, egymás érintését, egymás illatát érezzük, semmi nem fogja pótolni.

Amikor 2013-ban a Magyar Művészeti Akadémia tagjává válhattam, a székfoglalómban kifejtettem: a nem budapesti értékek felfedezésére szánom az energiámat és az időmet. „Nem Pesten történt, amit hallotok. Ott ily regényes dolgok nem történnek.” Petőfi sorait idéztem ekkor. Amikor megalakultak a MMA regionális csoportjai, azt tűztük zászlónkra, hogy megkeressük és támogatjuk azokat a nem ismert vidéki értékeket, projekteket, fiatalokat, akikről nem tud az ország, és akik példaértékűek, ezért segíteni őket kötelességünk. A Nyíregyházán töltött több mint három évtized történéseibe nagyon sok fordulat belefért, volt olyan igazgató, aki direkt és indirekt módon el akart tanácsolni. De maradtam, mert a gyermekem kicsi volt, és nem akartam vele Pesten új életet kezdeni, kárát látta volna. Itt ébredtem erősebb öntudatra, rájöttem, mi közöm ehhez a térséghez. Folyamatosan találkozom csodálatos önkormányzatokkal, faluközösségekkel, jó érzésű, kultúrát terjeszteni akaró vállalkozókkal, akikkel és akikért érdemes a kultúrát a legkisebb helyekre is eljuttatni.

(Szerző: Kováts Dénes)