Az elismerések megbecsülést jelentenek színmûvészünk számára, s ez erõt ad neki, tolja elõre.

Tizenhetedik alkalommal rendezték meg Nyíregyházán a Prima díjkiosztó gálát, melynek október 27-én a Megyeháza díszterme adott otthont. Tóth Károly, a Móricz Zsigmond Színház színmûvésze a magyar színház-, film- és táncmûvészet kategória jelöltjeként vármegyei Prima különdíjban részesült!

A közkedvelt Totya 2021-ben kapta meg a Gobbi Hilda által alapított, a legjobb epizodistáknak járó Aase-díjat; most pedig Nyíregyházán ismerték el mûvészetét.

– Tíz kiváló jelölt aspirált a három Prima-díjra és a két Prima különdíjra. Meglepett az eredmény?

– Nagyon. Már az is meglepetésként ért, amikor felhívott Vitkai Éva, hogy én lettem a kategória jelöltje. Az igazi rácsodálkozás pedig akkor történt, amikor megkaptam a meghívót, és megtudtam, kik a jelöltek. Nem akartam hinni a szememnek: a Cantemus kórus, Orendi Mihály és mások – Jézus Úristen, mit keresek én itt ennyi kiválóság között? Rácsodálkozásom fokozódott, amikor a gálán levetítették a jelölteket bemutató kisfilmeket, közöttük például Bíró Lajos szobrászmûvészrõl, akinek már régen meg kellett volna kapnia akár a Prima Primissimát, vagy dr. Szép Tibor biológus-ornitológusról.

Halálosan büszke vagyok, hogy eszébe jutottam a színház vezetésének, s egyáltalán valakiknek, akik jelöltek, mert ez azt jelzi, nem volt hiábavaló az elmúlt negyven, vagy legalábbis az utóbbi pár év. Az esélytelenek nyugalmával ültem ott, de amikor a különdíjnál kihívták díjátadónak Kirják Róbertet, átfutott a fejemen: na nehogy már én... Nagyon örültem! A 40 év alatt ez a második olyan elismerés, amit nem a kollégáktól kaptam, mint a Móricz-gyûrût, ami ugyancsak nagyon fontos. Két éve nagy meglepetésemre Aase-díjas lettem, most pedig ez a különdíj! Igazán jó érzés, hogy gondoltak rám, ezek az elismerések megkoronázzák a közönség részérõl érkezõket.

Hiába tudtam én, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amilyen lehetõséget kaptam, de ahhoz, hogy az ember megmutassa a tehetségét, megfelelõ nagyságú feladatok kellenek. Igaz, olykor magam alatt vágtam a fát... A Kreon után azt gondoltam, jönnek a nagyobb feladatok, de nem így lett. Amikor Kirják Róbert lett az igazgató és Göttinger Pál a fõrendezõ, akkor kezdtem elõször érezni: mintha úgy bánnának velem, mint egy színésszel – több mint 30 év után. Én a 2019-ben bemutatott Tengerentõl számolom igazán színész-létemet. Az Aase-díj kapcsán úgy fogalmaztam: évtizedekig úgy gondoltam, hogy ez a színház kisebb megszakításokkal kutyába se vett, de már úgy látom, nem így van. Jólesõ érzéssel töltött el, hogy Horváth Illés mûvészeti vezetõ is meglátta bennem azt a színészt, akit lehet terhelni, jó szerepeket kaptam az utóbbi idõszakban.

Ezúttal nem a díjat köszönöm igazán, ami persze fontos, hanem a lehetõséget, hogy megkaptam a jó szerepeket például a Váratlan vendégben, a Tengerenben, a Kripliben, a Görbe tükrökben – ezek nélkül talán szóba sem került volna, hogy díjra terjesszenek fel. Köszönet érte, hogy megmutathattam magam, mert akkor lehet valamit letenni az asztalra, ha megfelelõ szerepet kap a színész. Egyszer úgy fogalmaztam: a fõszereplõnek esténként két és fél órája van, hogy megmutassa szerepe ívét és színészi kvalitásait, az epizodistának pár perc jut arra, hogy felhívja magára a figyelmet. A bizalom nagyon fontos a mi pályánkon is!

– Szerepek sokaságát játszhattad el. Melyek a legemlékezetesebbek?

– Több mint 30 éve, mégis nagy szeretettel és élménnyel gondolok a Patikában Pap Ferkére, valamint Kreonra a 2011-ben bemutatott Antigonéból. Ez az elõadás azért is emlékezetes, mert nem perceket töltöttem a színpadon, hanem végig jelen voltam. Bejöttem, (képletesen) fölhúztam a függönyt, és gyakorlatilag én engedtem le.

– A Chicagóban a Konferanszié vagy a Don Carlosban a fõinkvizítor számomra emlékezetes karakterszerepeid. A Castel Felice Vándora és különösen a Tengeren Ivan Curryje viszont igazi fõszerep.

– Hálás vagyok a sorsnak, hogy találkoztam Göttinger Pállal, a két, utóbb említett elõadást õ rendezte. Paliból hihetetlen – a színpad, a színész és a darab iránti – harmónia árad, nagyon tud navigálni, tisztán, érthetõen elõre vetíteni a dolgokat. Õ nálam a színházi világbajnok, az elsõ számú rendezõ számomra. A másik Horváth Illés. Õk bármit mondanak, gondolkodás nélkül megcsinálom, elhiszem mindkettõjüknek, hogy jó, amit akarnak. Úgy érzem, egy hullámhosszon vagyunk az alkotófolyamatok során.

A Tengeren az olvasópróbától kezdve elképesztõ összetalálkozása szövegnek, színészeknek és rendezõnek. Olyan szinten kerültünk egy hullámhosszra mindannyian, hogy nem munkának, hanem együtt játszásnak tekintettük az elsõ pillanattól. Nem volt görcs, sem megoldhatatlannak tûnõ probléma, inkább élmény, élmény hátán. Amikor megkérdezték tõlem, van-e szerepálmom, rendre azt feleltem: nincs. De ha korábban tudtam volna errõl a darabról és szereprõl, akkor biztosan a Tengerent mondom.

– Ebben az évadban a Családi játszmák, a Don Juan és a Nõk az idegösszeomlás szélén címû elõadásokban láthatunk. A Prima különdíj ad ezekhez plusz motivációt? Eszedbe jut, hogy neked immár duplán jónak kell lenned?

– Nem az jut eszembe. Inkább az, ami jobb variáció, hogy az elismerés önbizalmat ad. Én hiába tudom, hogy képes vagyok nagy dolgokra a színpadon, hiszen úgy is meghalhattam volna, hogy csak otthon éreztem magam iszonyatos tehetségnek, de nem tudtam megmutatni, senki nem vette észre. Éppen ezért nem a megfelelési kényszert érzem, hanem azt mondom magamnak: tessék megcsinálni, meg tudod... A különbözõ fellépéseken is másnak érzem magam, sokkal egyszerûbb, lazább, közvetlenebb, természetesebb vagyok, mert érzem, hogy az elismerések megbecsülést jelentenek. Ez erõt ad, ott van mögöttem, tol elõre: tessék, itt a pálya, csináld. Nem begörcsöl, hanem azt sugallja: most megmutathatom színészi képességeimet.

(Szerzõ: Kováts Dénes)