Nagy zenészek, nagy szerelmek – Puccini-epizód címmel a zeneszerzõ komoly és komolytalan szerelmeirõl tekinthetik meg Bõsze Ádám zenetörténész komolyzenei standupját a mester házasságáról, az azt övezõ mámorról, keserûségrõl és tragédiáról december 15-én a Móricz Zsigmond Színházban.

– Ami a zenetörténettel kapcsolatos és engem is érdekel, vagy úgy gondolom, a közönség érdeklõdésére is számot tarthat, azt én szívesen tûzöm a zászlómra, legyen szó operáról, a zeneszerzõ szerelmi életérõl vagy éppen halálos betegségérõl. Ezek olyan témák, amelyekben lubickolok. Fiatal korom óta olvasok a zenérõl, tulajdonképpen a hobbival egybeesõ munkának nevezhetem tevékenységemet – fogalmazott elöljáróban.

– Televíziós és rádiós mûsorok, különféle események, rendezvények fémjelzik munkásságodat. Utóbbiból meglehetõsen sok szerepel az eseménynaptáradban, ráadásul több hónappal elõre. Jelenleg ez a fõfoglalkozásod?

– Az elmúlt 15 évben a Bartók Rádió volt a fõmunkahelyem, idén március elsején hagytam ott, nemcsak a rádiót, de a médiavilágot is. Azt azért nem mondom, hogy váltottam, mert az elmúlt években már zene- és kultúrtörténeti népszerûsítõ elõadásokat is tartottam. Ezeket hol komolyzenei standupnak hívják, hol infotainmentnek, azaz szórakoztató ismeretterjesztésnek nevezik. Ami egy fókuszba hozza a munkámat, az a klasszikus zenetörténet. Emellett van egy zenetörténeti antikváriumom, ami magányos mûfaj, igazából az elvonulásnak és a személyiségem másik részének a helyszíne, de az elõadások és a hozzá kapcsolódó könyv áll tevékenységem fókuszában.

– Miért fontos számodra a személyes kapcsolat a közönséggel?

– Elsõsorban a rádiós munkám volt az intenzív, de akár ott, akár a tévében szerepeltem, mindig hiányzott, hogy lássam a közönség reakcióját az elhangzottakra. Olyan tévéfelvétel esetében, ahol volt publikum, ez megoldott, de az esetek túlnyomó többségében a tévézés és rádiózás magányos szakma, nem látunk magunk elõtt mást, mint egy fekete vagy más színû szivacsot és a számítógép-monitort. Így aztán egy elképzelt közönséghez kell úgy beszélnünk, hogy az szórakoztató, informatív legyen, de nem látjuk, hogyan reagálnak. Érkezik ugyan sms, e-mail vagy Messenger-üzenet pár percen belül, de akkor már a beszélõ lélekben vagy az agyában teljesen máshol jár, tehát nem azonnali a visszacsatolás. Ezért is vágytam arra, hogy az életemet inkább a közönség elõtt töltsem, ahol látom például azt, ha valamit viccesnek gondolok, és nem nevet rajta senki, akkor baromira nem vicces, és fordítva is így van. Tehát ezt a visszacsatolást hiányoltam, és ezért is koncentrálok minden erõmmel a közönség elõtti fellépésekre.

– Jó néhány zeneszerzõt mutatsz be szerelmi kapcsolatai tükrében, talán Nyáry Krisztián irodalmi „kirándulásaihoz” hasonlítanám a témát. Mi a célod az elõadásokkal és a könyvvel?

– A Magyar Narancsban is úgy fogalmaztak, hogy Bõsze Ádám a komolyzene Nyáry Krisztiánja – amúgy van vele egy közös elõadásunk, amivel járjuk az országot. Én nem a szerelmes sorozattal kezdtem, hanem egy sokkal vadabb dologgal, abban is akartam maradni, azonban a közönség finomította és irányította a figyelmemet a szerelem felé. De nem akarok ez alól kibújni, mert valóban így van, amit én csinálok, az a Krisztiánéhoz hasonló, szórakoztató formában való ismeretátadás, infotainment. Azzal együtt, hogy nekem nincs missziós célom, nem gondolom, hogy az elõadásaim után a hallgatóság jobban meg fogja érteni mondjuk Puccini operáit. Amit én ígérek, az az, hogy sokkal közelebb érzik majd magukat Puccinihez és az õ világához, mint elõtte. Mert azt viszont szentül hiszem, hogy a magyar, de a nyugati komolyzenei élet is rendkívül merev, félelemmel, tartózkodással átitatott élet, és én nagyon szeretnék repedéseket okozni a sznobizmusunk falán mind a könyvvel, mind az elõadásokkal. Ezért vannak elõadásaimban szubjektív vélemények is, amelyekkel lehet egyetérteni vagy vitatni, emellett vannak benne humoros részek, bulvársztorik, illusztrációk. Ha nem is tûzijátékszerû, de érdeklõdésre számot tartó elõadás, amit nyújtok.

– Nyíregyházán miért pont Puccini a téma?

– Nyíregyháza nekem régi vágyam, gondolok például a városhoz kapcsolódó zenei kultúrára, a Cantemus kóruscsaládra, s arra, hogy szerintem Nyíregyháza az egyik legfontosabb Kodály-város, ha nem a legfontosabb. A kecskemétiek biztos berzenkednek ezt hallva, de Kecskemét mellett olyan zenei kultúra jellemzi Nyíregyházát, ami országosan figyelemre méltó. Ezt õszintén így gondolom. Most elõször lesz módom Nyíregyházán elmondani azt, hogy mivel foglalkozom, ezért biztosra szeretnék menni, így egy olyan lapot húztam ki a pakliból – Puccinit –, ami mindenütt ásznak mutatkozott, bejött. Ezért sem gondoltam, hogy elsõként mondjuk Hugo Wolf, Benjamin Britten vagy Fanny Mendelssohn szerelmi életével foglalkozzak, bár az õ történeteik nyilván ugyanolyan érdekesek. Ha sikerül valamennyire megvetni a lábamat Nyíregyházán, lehet, hogy rájuk is sor kerül...

– Hogyan ajánlod a nyíregyházi közönségnek a december 15-i elõadásodat? Miért jöjjenek el?

– Azt gondolom, jól fognak szórakozni, a szó nemes értelmében, s úgy mennek majd haza, hogy alig várják, hogy meghallgassanak egy Puccini operát, vagy utána­olvassanak, hogyan élt ez a drága zeneszerzõ. Abban is biztos vagyok, ha legközelebb akár a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színháznak, akár az ország bármelyik koncerttermének mûsorán meglátnak egy Puccini darabot, akkor úgy gondolnak vissza az elõadásomra, vagy Puccinirõl olyan dolgok jutnak az eszükbe, amelynek köszönhetõen sokkal közelebb érzik majd magukhoz a zeneszerzõt – mondhatnám azt is, baráti viszonyban lehetnek majd vele. S ha ez így lesz, márpedig ebben biztos vagyok, akkor a közönségnek lesz egy jó estéje, ha eljön.

(Szerzõ: Kováts Dénes)