Rendez, játszik, mindemellett minél többet szeretne együtt lenni családjával: feleségével és két kisfiával. Ez utóbbit nem oly könnyű megszervezni, hiszen Rák Zoltán a Móricz Zsigmond Színház legfoglalkoztatottabb művészei közé tartozik.

Beszélgetésünk apropóját a június másodikán – még kevésbé megszokott helyen, a Szindbád Színháztörténeti Rendezvénytér színpadán – bemutatott Maggi és Lillemor adta, de természetesen idei szerepeit sem hagytuk ki.

– Számon tartod rendezéseidet?

– Nem nehéz. A „hivatalos” rendezéseim közül ez a harmadik, emellett amatőr színtársulatok előadásainak voltam még rendezője. Az első az Arany János tiszteletére színpadra állított Arany-metszés, ami abszolút saját program, de lehetőséget kaptam arra, hogy színházunk MŰvész Stúdiójában próbáljuk, ahol be is mutattuk. A második egy budapesti előadás: a Gózon Gyula Színház igazgatónője kért fel a Déryné hadművelet megrendezésére, mert látta korábban azt az előadást, amit a kékcsei amatőr társulattal valósítottunk meg.

–  Érdekel a rendezés?

– Igen, nagyon! Egyrészt olykor jó dolog másfélét csinálni, egy kicsit kiszakadni a színészetből, másrészt a rendezés is a szakmánkhoz tartozik, bár más oldala a színházművészetnek. Nagyon nagy felelősség, egészen más jellegű, rendkívül összetett munkát jelent. Nehéz és komplex, de abszolút izgalmasnak tartom. Természetesen még sok mindent kell tanulnom, hogy rutint szerezzek.

– Ha lehetőséged adódik, szívesen rendezel a jövőben is?

– Meglátjuk, mi lesz még... De igen!

– Mire számíthat a közönség a Maggi és Lillemor előadáson?

– Én úgy egy esztendeje foglalkozom ezzel a színdarabbal, meglátjuk, hogy amit elképzeltem, miként valósul meg. Szerintem jó úton haladunk. Abszolút vígjáték, vagy inkább komédia, tehát humorra bizton számíthat a közönség. Van persze mélysége is – mi is tettünk pluszban hozzá a próbafolyamat során. De a lényeg a humor. Ugyanakkor nagyon bájos megoldások; jó, ízléses és sokrétű zene; s legfőképpen kiváló színészi alakítások jellemzik. Két kultikus, Jászai Mari- és több más díjjal elismert színművésznő, Pregitzer Fruzsina és Szabó Márta a címszereplők. Nagyon hálás vagyok, hogy velük dolgozhatok, ötleteikből, rutinjukból magam is tanulok.

– A feleséged, Szakály Viktória az előadás koreográfusa, akit itt, a Móricz Zsigmond Színházban ismertél meg jó néhány évvel ezelőtt. Kézenfekvő volt a választás?

– Amikor felmerült, hogy szükség lenne koreográfusra, adta magát, hogy Viktória legyen, igazgató úr is őt javasolta. Egyértelmű, hogy õ az, akivel külön, a próbáktól függetlenül is tudok dolgozni, ez a legegyszerűbb és legnagyszerűbb megoldás.

– A mögöttünk álló évadban a továbbjátszásokon (Idétlen időkig és Augusztus Oklahomában) túl négy bemutatód volt: a Spamalot, avagy a Gyalog galopp, a Ma este megbukunk, a Teljesen idegenek és a Frankenstein. Nem kevés feladat…

– Sűrű az évad, bőven volt és van is mit csinálni. Bár igazából így telnek az éveim már jó ideje. Előnyei mellett hátránya, hogy sajnos szinte sosem vagyok otthon... A Ma este megbukunk és a Teljesen idegenek két olyan színdarab, amely közel áll hozzám több szempontból is. Kifejezetten élveztem mindkettőt. Az előbbi felhőtlen komédia, amely egyben nagy színészi technikát igényel a szereplőktől. A Teljesen idegenekben pedig el tudtam mélyülni, mint ember, hiszen olyasvalakit kellett megformálnom, aki és amilyen én nem vagyok.

Azért is nagyon jó dolog a színészet, mert eljátszhatunk bárkit. Bár nem leszek például orvos, mégis átgondolhatom, milyen az õ élete, vagy éppen egy sírásóé – mint a Hamletben. Ezek igazán izgalmas dolgok. Az sem mellékes, ha a színész érzi, hogy egy adott szerepben sikere van.

– Több felkészülést igényel, ha habitusodtól távol álló, esetleg nem kedvelt figurát kell megformálnod? Nehezebb vagy inkább érdekesebb feladat?

– Nehezebb vagy sem, igazából nem dönthető el. Esetemben annyi bizonyos, hogy több felkészülést igényel. Próbálok belemélyedni, belelátni helyzetébe, viselkedésébe, gondolatvilágába. A Teljesen idegenekben megformált szereplő énje abszolút nincs meg bennem, bár el tudom képzelni. Eleinte tudat alatt eltartottam magamtól, nehezen tudtam vele azonosulni, de aztán szépen lassan működni kezdett, majd egyre közelebb került hozzám. A szerep által talán én is változom, sokkal jobban belelátok másokba, tudok fejlődni színészként éppúgy, mint a személyiségemben.

– A Frankensteinhez hasonló előadást talán évtizedenként sem láthatunk Nyíregyházán, de megkockáztatom, másutt is alig. Kár lett volna, hogy ha kimarad. Szerinted?

– A Frankenstein egy kortárs színpadi kurzus volt számunkra, olyasmit csinálhattunk, amit nem szoktunk. Nem is tudom pontosan megnevezni, talán ez az őszművészet. Mindannyian sokat tanultunk és profitáltunk a próbafolyamat és az előadások során. Ilyen stílusú előadást valóban nem nagyon szoktak vidéki színházakban játszani, színészként ezért is nagy kihívás mind a mai napig. Minden előadás előtt újra próbálni kell, mert nagyon tűpontosnak, élesnek kell lennie a mozgásnak és a szövegnek egyaránt. Kérdés, hogy a közönség mindezt mennyire veszi észre. Van egy réteg, ők nagyon szeretik ezt az előadást!

– Hogyan összegzed ezt az évadodat?

– Messzinek tűnik a vége, még nincs időm értékelni. Előbb túl kell lennem rendezőként a Maggi és Lillemoron, majd színészként felújítjuk az Idétlen időkig vígjáték-musicalt, melyet itthon június 8-án mutatunk be a nagyszínpadon, utána pedig Debrecenben vendégszerepel.  Aztán az Augusztus Oklahomában következik június 15-én egy előadásra, és jön a Delila előbemutató a Rózsakert Szabadtéri Színpadon július 1-én, négy év kihagyás után. Any­nyira sűrű még!

Már nagyon várom a szünetet, hogy együtt lehessek a családdal, kell a velük töltött idő, egy kis kikapcsolódás. Utána ismét főszerepet kap életemben a színház, biztatónak tűnik a következő évad is – remélem, kicsit több szabadidővel...                                   

(Szerzõ: Kováts Dénes)