A pandémia miatt kissé felborult Szabó Márta színházi évada, de immár felpörög: egy év kihagyást követően játszik A rovarok életében, egyúttal próbálja a Váratlan vendéget, s talán A fából faragott királyfi ideje is eljön az év első felében.

A Móricz Zsigmond Színház művészével előadásokról, műfajokról, sorsokról és feltoluló emlékekről beszélgettünk – s cikken kívül természetesen kedvenc kutyafajtánkról, a tibeti terrierről, így sajátjainkról is.

– A múlt héten végre bemutathattátok A rovarok életét, amiről azt hallottam: kísérletező, groteszk darab. Te ugyanígy látod?

– Igen, valóban az, miként groteszk Viktor Pelevin regénye is, ami az előadás alapja. Egy kicsit szürreálisan, olykor viccesen mutatva a különféle élethelyzeteket, problémákat, érzéseket, mintha a rovarok emberek lennének és fordítva – szóval ez inkább allegória, nem rovarjelmezben lépünk színpadra. A próbafolyamat során elég szabadon kezeltük az anyagot, ami remek alkalmat, jó lehetőséget nyújtott az improvizációs játékra.

– Szeretsz improvizálni?

– Annak idején, amikor még tanultam a szakmát, nagyon sokat improvizáltunk, aztán jöttek a „hagyományos” színdarabok, amelyeknél kézhez kaptuk a szövegkönyvet és azzal dolgoztunk. Talán akkor érintett meg újra az improvizálásra épülő színház, amikor Bodó Viktorral kezdtem el dolgozni. Nagyon élveztem a vele való munkát, például Nyíregyházán: ennek eredményeként született itt meg az M vagy mégsem? című előadás 2004-ben.

– A rovarok élete rendezője, Kovács D. Dániel Bodó-tanítvány. Visszaköszönt valami ebből a próbafolyamat során?

– Igen, nekem sokszor eszembe jutott. Kicsit összecsengtek az őrületben, vagy a játék szabadságában. Akinek a szerepébe belefért a humor, az nem fogta vissza magát, emiatt aztán a próbafolyamat alatt nagyon jól szórakoztam mindenkin. Remélem, a közönségünk is hasonlóan reagál majd.

– Szerinted mennyire fogékony a kísérletezésre a nyíregyházi közönség?

– Elsőre azt gondoltam, hogy nem biztos, de a bemutató óta olyan visszajelzéseket kaptunk, hogy tetszik a közönségnek, megértették, miről is szól az előadás.

– Áthallások érezhetők a rovarok és az emberek viselkedésében?

– Igen. Hasonló élethelyzetek villannak fel. Többektől hallottam, hogy ha az előadás napján még nem is, de másnapra sikerült összerakniuk a mozaikokat. Élvezték az előadást, mert tetszett nekik az ötletes megoldások sora és a színészi játék. Ennek nagyon örülök. Groteszk vígjátékot láthatnak a nézők, humoros jelenetekkel – és olykor komoly, de nem földbe döngölős mondanivalóval.

– Már próbáljátok, és február 18-án mutatjátok be a Váratlan vendéget. Ennek az előadásnak mi lehet az érdekessége? Azon túl, hogy John Boynton Priestley talán legismertebb és legnépszerűbb színpadi alkotása, amit az angol színház egyik klasszikusaként tartanak számon.

– Nem szeretnék spoilerezni, ezért sokat nem mondhatok a történetről, talán annyit, hogy megpróbál szembesíteni minket azzal, hogy a tetteink milyen hatással lehetnek mások életére, milyen következménnyel jár a viselkedésünk, illetve az hogyan csapódik le másokban. Nem mindegy, hogy egy találkozás az odafigyelésünk, illetve oda nem figyelésünk hatására miként változtatja meg a másik ember életét. Felelősek vagyunk egymásért.

– A Váratlan vendég krimi?

– Tulajdonképpen igen, mint egy bűnügy felderítése, igazán izgalmas, krimihez hasonlatos. Az igen gazdag Birling családhoz betoppan egy nyomozó, hogy kérdéseket tegyen fel egy fiatal lány halálával kapcsolatban és ennek hatására kiderül, milyen az egymáshoz és más emberekhez való viszonyuk, mit titkolnak, vagy lepleznek el, amikre végül fény derül. Érzékenyítő előadás a Váratlan vendég, ami a lélekre hat. És persze izgalmas, fordulatos, rejtélyes.

– A rendező Guelmino Sándor. Dolgoztál már vele?

– Ez az első alkalom, bár névről ismertem.

– Érdekes a színész számára, ha új rendezővel találkozik? Mi az előnye?

– Nagyon is érdekes, hiszen újdonság, ami új inspirációkat adhat, emellett új munkamódszereket, gondolkodásmódot ismerhetünk meg. S persze kihívás is. Az eddigi próbafolyamatról pozitív élményeink vannak. Örülök annak is, hogy olyan fiatal kollégákkal dolgozhatok együtt, akiket már megismertem ugyan itt, a színházban, de még nem szerepeltem együtt velük.

– A közönség szeretni fogja a Váratlan vendéget?

– Nagyon remélem!