A legjobb időpont pont ma van a változtatásra – mondja Szabó Péter, aki szerint az előadásai nem csodaszerek, de az ott kapott inspirációk és információk alapján elindulhat bárkiben a változás, aki nyitott rá. Magyarország egyik vezető motivációs trénere, bestsellerszerzője a május végi, nyíregyházi előadása előtt adott szerkesztőségünknek exkluzív interjút. (Megjelent a Nyíregyházi Napló július 19-ei számában.)

– Hogyan értékeli, hogy már január közepén elfogytak a május végi nyíregyházi előadására a jegyek?

– Végtelenül megtisztelő. Egyébként nem ez az első alkalom, amikor az volt a szándékom, hogy Nyíregyházán tarthassak előadást. Jó pár évvel ezelőtt, amikor ezt megkíséreltem, akkor le kellett mondani érdeklődés hiányában, úgyhogy most nagyon örömteli számomra az, hogy ilyen sokan megtisztelnek azzal, hogy eljönnek.

– Akkor az az érdekes kérdés, hogy mi történt a két időszak között?

– Nagyon sokáig csak vetni érdemes és aztán fogunk tudni bármit is látni ebből. Erőfeszítéseink első 80 százalékában érjük el a kívánatos eredménynek csak a 20 százalékát, és az utolsó 20 százalékban érjük el a 80 százalékát. Több mint 10 éve nap nap után tettem azért, hogy az emberekhez eljussanak a gondolataim, és nagyon örülök annak, hogy mostanra már vannak, akik befogadóak erre.

– A 80-20-as szabályt, másképpen a Pareto-elvet idézte, de miért történhet meg az, hogy nagyjából fél évvel az előadás előtt már nincs biléta?

– Ez egy olyasmi, mint egy hangvilla, amit, ha megszólaltatunk, a helyiségben lévő hasonló frekvencián lévő tárgyak reagálnak erre. Sokszor elmondom, hogy bár moti­vációs előadóként aposztrofálnak, én senkit sem tudok motiválni, csak olyan impulzusokat tudok kibocsátani, amik az arra készen álló vagy arra nyitott emberekhez eljutva, segíthetnek maguknak abban, hogy ők motiváltabbakká váljanak. De ez nem az én érdemem, egyszerűen csak azt adom át, amit megtapasztaltam, megtanultam, onnantól kezdve rajtuk a világ szeme. Úgy is szoktam mondani, hogy a munka része őket érinti, és nagyon örülök annak, hogy Nyíregyházán és környékén is egyre több olyan ember van, aki úgy érzi, hogy ő a felelős és ő tud változtatni a saját életén.

– Ezek szerint nemcsak itt, hanem az egész országban, hiszen ez egy országjáró roadshow állomása. Mondhatjuk, hogy egyre többen „ébrednek”?

– Igen, nyílik az olló. Sokan vannak olyanok, akik elkezdenek az önfejlesztés, az önismeret irányában nyitni – azaz, hogy én vagyok a felelős a saját életemért – és nagyon sokan vannak, akik még nem állnak készen arra, hogy azt mondják: nem a kormány, nem a családom, nem a szüleim, hanem én vagyok az, aki tud bármin is változtatni. Fontos felismerés az is, hogy valamin nem tudunk változtatni. De a lényeg, hogy ismerjük fel a kettő közti különbséget... Az életünkben csak a 10 százalék az, ami történik velünk és 90 százalék, hogy ezt mi hogyan értelmezzük. Az egész megközelítés, amiről én beszélek, az a fókusz, hogy hogyan tudjuk ezt egyfajta átkeretezéssel a javunkra fordítani. Nem azok a legboldogabb emberek, akik mindenből a legjobbat kapják, hanem akik mindenből a legjobbat hozzák ki.

– Ha már a százalékoknál tartunk – persze erre nincsen szociológiai felmérés –, de a társadalomnak hány százaléka nyitott már erre és mennyi az elutasító?

– Kennedynek volt egy kampánystratégiája, a 20-60-20. Ez arról szólt, hogy minden társadalomnak a 20 százaléka alapvetően befogadó az újításokra, van 20 százalék, aki mindenre elutasító és van 60 százalék – ahogy ő fogalmazott –, akikért megéri a harc. Én azt látom, hogy nagyjából most a magyar lakosságnak a 20 százaléka az, aki nyitott, befogadó és legalábbis elgondolkozik ezeken a megközelítéseken. Van nagyjából 20 százalék, aki maximálisan elzárkózik, ők azok, akik pillanatnyilag még nem állnak készen, ha szabad így fogalmazni, nem bántva őket, inkább csak tiszteletben tartva az ő döntésüket, hogy ők másképp tekintenek az életre. És van nagyjából 60 százalék, akik közül egyre többen kezdenek nyitni afelé, hogy lehet valami ebben a gondolatmenetben.

– De ebből neki kell kivenni a sajátját. Mert, szoktad mondani, hogy te csak azért vállalsz felelősséget, amit mondasz, nem azért, amit ő ebből ért – vagy félreért?

– Igen, van egy úgynevezett kognitív disszonancia, egy olyan torzítás, amin keresztül az ember értelmez bizonyos dolgokat, amiket a külvilágból tapasztal. Ha bemennénk kétszázan egy mozifilmet megnézni, akkor utána kétszázféle történetet mesélnénk el róla. Amikor hallok tőled egy mondatot, vagy te hallasz tőlem, akkor az, hogy ez benned hogy csapódik le, nagyrészt a te programozásodon múlik. Mindig mi vagyunk a felelősek vagy azért, hogy mit teszünk vagy nem teszünk, vagy azért, hogy ami történik, arra hogyan reagálunk – és a másik azt hogyan értelmezi, az már attól függ, hogy az ő fogadókészülékében mi zajlik le.

– Te miből táplálkozol, hogy aztán másoknál is lehessen majd „aratni”?

– Minden áldott nap az úgynevezett „erő órájával” nyitok, ami szól a relaxációról, a célok írásáról, az olvasásról, illetve a harmadik része a testmozgás. Ez pont a test-lélek-szellem hármasa, hogy mindegyiknek adjunk. Jövő héten pedig újra elutazom Amerikába. Havonta egyszer járok átlagosan a világ vezető tudósaitól szívni magamba azokat a mainstream, vagy úgymond vezető kutatásokat, amelyekből töltekezve utána ezt én is meg tudom osztani az itthoni közönséggel. Végtelenül hálás és talán büszke is vagyok arra, hogy nem sokkal ezelőtt megtanultam angolul és kinyílt egy világ, most már az eredeti forrásból tudom megszerezni azokat az információkat, amerre megy a világ. Szoktam is mondani, hogy nem az kerül sokba, amit nem tudunk, hanem amit rosszul tudunk... És ma a világban rengeteg téves információ van, sok mindennel van úgy, hogy idővel más nyer bizonyítást, hogy mégis hogy kellene gondolkodnunk, legyen szó gyereknevelésről vagy bármifajta dologról, az elme erejéről. Még mindig csak kapargatjuk a felszínt, hogy mekkora potenciál van bennünk…

– Mi a te fő üzeneted, mire vágynak az emberek, amikor jegyet váltanak rád vagy megveszik a könyvedet, hanganyagodat?

– Freud az öröm alapelveként fogalmazta meg, hogy mindent azért teszünk vagy nem teszünk, hogy jobban akarjuk érezni magunkat. Mindenhol megkérdezem, ki az, aki azért jött el ma este, hogy rosszabbul érezze magát az előadásom végére, mint amikor megérkezett? Nyilván egy kezet se látok a magasban... Ez persze vicc, de tényleg azért jönnek, mert arra vágynak, hogy jobban érezzék magukat. De minden előadás annyit ér, amennyit a közönség utána megvalósít belőle. Az én célom nem az, hogy pillanatnyilag ott, a helyszínen jobban érezze magát – nyilván ez egy hozadéka lehet –, de sokkal fontosabb, hogy az előadásom után hogyan viselkedik a gyermekével, hogyan érzi magát akkor, amikor elindul egy negatív érzelmi spirálon, akkor hogyan tudja saját magát a hajánál fogva kihúzni abból az állapotból. A legfontosabb, hogy az ember rájöjjön, a külvilág mindig azt fogja adni, amit ő nyújt. A legfőbb üzenetem négy szóból áll: add azt, amire vágysz.

Azt azért hadd tegyem hozzá, hogy egy ilyen előadás nem csodaszer. Soha nem állítottam, hogy valaki eljön egy ilyenre és másnapra megváltozik az élete. Ezen elvek hosszú távú alkalmazása hozhatja meg a változást. Egy ilyen szemléletmód-váltásra való felhívásra számíthatnak a nézők, olyan példákra, amiket, ha nap nap után, hosszú távon beépítenek az életükbe, akkor történhet meg a változás. Szoktam mondani, ahhoz, hogy a változás megtörténjen, vagy hirtelen megváltozzunk, átlagosan 10 évre van szükség... Hiszek abban, hogy legjobb időpont mindig a ma. Egy fa elültetésére a legjobb időpont 20 évvel ezelőtt volt, a második legjobb időpont pedig ma van! Sokszor mondják az előadáson, hogy „de jó lett volna ezt annak idején hallanom”. Én meg azt gondolom, hogy az a legjobb, ha most hallja az ember, mindegy, hogy hány éves, bármikor változtathat. Hiszem azt, ha egy ember van az egész teremben, akinek egyetlen egy mondat segít abban, hogy egy picit változtasson, akkor nekem már megérte.