Mindannyian szeretnénk hinni, hogy létezik az igaz szerelem és részünk is lehet benne. Aztán mikor rátalálunk, a nagy napról álmodozunk: naplementés szertartásról, gyertyákról, több tucat rokonról, barátról, ismerősökről és hajnalig tartó mulatozásról. De jön egy koronavírus-járvány, és ez mindent felülír... A szerelem azonban mindent áthidal: A most már Budapesten élő, Szabó-Salagvárdi Noémi nagy esküvőről álmodozott, végül mindössze tízen voltak rajta, két órán át tartott, nem volt zenész és naplementés szertartás sem. Azt mondja, mindezek ellenére akkor, ott, abban a pillanatban már csak az számított, hogy a kis fehér kosztümjében a mellett a férfi mellett állhatott, akit tiszta szívből szeret. Az ő történetük következik, az újdonsült feleség tollából.

Megtaláltam azt, akiről nagyon sok lány álmodik, szerelmet, társat és legjobb barátot egy személyben, aki mellett sosem unalmas az életem. Mind a ketten hasonlóan gondolkodtunk egymásról, így 2019 októberében menyasszony lettem. Az esküvőszervezés kapcsán a hűvösebb tavaszi és őszi időszak jöhetett szóba számunkra. A helyszínt november környékén foglaltuk le, három szabad helyük volt, egy májusban és kettő októberre. Azonnal rástartoltunk az október 9-re. Igaz, péntek, de a 9-ei napok számunkra mindig kegyesek. Jelként éltem meg, hogy igen! Erre a dátumra van szükségem, nem számít a 2020. 10. 10-es terv... a 2020. 10. 09. inkább mi vagyunk. Naplementés szertartás, gyertyák, egy tó közepén állunk csak Én és Ő... körülöttünk mindenki csak minket néz, és hallgatják azt, hogyan találtunk egymásra, hogyan ismertük és tartottuk meg egymást. Olyan szertartásra vágytunk, ami nem a tucat, nem a klasszikus idézetekkel teli, hanem ahol a násznép egyszerre éli meg velünk ezt a meghitt pillanatot, akár sírva, akár nevetve, de velünk vannak lelkileg és testileg.

KI TUDJA, MIT HOZ A HOLNAP

Szeretek időben felkészülni az eseményekre, a szolgáltatók 90%-ával még novemberben szerződtünk. Úgy éreztem, minek stresszel itt a sok menyasszony... nem ördögtől való ez... szépen kidolgozom Excelben, minden sínen van. Ezt hittem, március elejéig, amikor a kezembe kaptam a meghívókat, és elindult a COVID-19-es őrület. Ekkora arra gondoltunk, hogy a szertartásvezető miatt előtte „titokban” úgyis összeházasodnánk, mi lenne, ha ezt hamarabb ejtenénk meg, ki tudja, mit hoz a holnap, csak mi lennénk ott és a két tanú. Miénk maradna ez a pillanat. Bejelentkeztünk az anyakönyvvezetőnél, de problémákba ütköztünk, Budapesten csak októberre kaptunk időpontot, így szétnéztünk vidéken. Édesanyám Kispaládon dolgozik, gondoltam munkaidőben kiszaladna nekem tanúzni egyet, így esett a választásunk a maréknyi lakosú falura. Nagyon hamar híre ment az akciónknak a családban, és mindenki ott akart lenni. 3 hétig nem mentünk sehová, itthonról dolgoztunk, csak egymást láttuk, meg a kasszás néniket, bácsikat, hogy ha hazamegyünk, az esküvőre ne vigyünk semmi kéretlent magunkkal. A szüleink idősek, fokozottan figyelünk rájuk. Ott tartottunk, hogy 10 fő volt a család létszáma, minden nap figyeltem, vajon lesz-e újabb korlátozás, haza tudunk-e menni, meg tudjuk-e oldani. Aztán csak eljött a nap...

„EGY IRODÁBAN ÖLTÖZTEM ÁT”

Édesanyám maszkot varrt mindenkinek, keresztanyukám készítette a menyasszonyi csokromat, a két testvérem kísért be, mert édesapám 69 évesen nem merte vállalni, hogy eljöjjön otthonról. Én pedig egy irodában öltöztem át és készítettem el a menyasszonyi sminkemet. Ha valaki azt kérdezi, milyen esküvőre vágysz, biztos vagyok benne, hogy eszébe nem jutna ilyet kitalálni... nekem sem volt, de aztán körbenéztem, amikor a két testvérem közül nem tudtam választani ki kísérjen be... hogy mind a ketten gyertek, mert ahogy ez a mai nap, úgy én sem vagyok szokványos. A szertartás kezdetével nem tudtam mást csinálni, csak mosolyogtam és mosolyogtam, és a mellettem ülő férfit bámultam és széles mosoly ült ki az arcomra, a szemem sarkából, a házi sminkemen keresztül pedig könnycseppek gördültek le, és hálás voltam, hogy ott lehetek és megoszthatom az életem fontos pillanatát a jelenlévőkkel, azokkal, akik elfogadták azt a kockázatot, hogy velünk legyenek. Nem számított akkor már a naplementés szertartás, sem az, hogy sír-e a násznép, vagy hogy az anyakönyvvezető Arany-idézettel indított... csak az számított, hogy a kis fehér kosztümömben a mellett a férfi mellett állok, akit tiszta szívből szeretek. 

„A MENYASSZONYI RUHÁM ARRA VÁR, HOGY EGYSZER HERCEGNŐ LEHESSEK BENNE”

Nem érdekelt, hogy családias környezetben házi töltött káposztát eszünk, hogy nem lettek kész a gyűrűk, hogy a 80 fős esküvőnk, amely hajnalig tartott volna, két óra alatt lement 10 fővel, zenész nélkül, a négy fal között. Édesanyám volt a legszuperebb az egészben, tartotta bennem és mindenkiben a lelket, maszkot készített, tortát rendelt meglepetésbe, előkészítette a korai vacsorát, egyeztette az anyakönyvvezetővel a szertartás szövegét... fénykard alatt akartunk kivonulni, amelyet a barátok tartottak volna egy Star Wars zenére. Igaz, fénykardot nem talált, de színes buborékfújókat tartottak a fejünk fölé, amikor kijöttünk ifjú párként. Boldog voltam egész nap, és bármikor rágondolok, mert fényes esküvőt bárki tud szervezni, de ilyen helyzetből a maximumot kihozni kicsit nehezebb... J Nem tudom mi lesz októberben, hogy meg tudjuk-e ünnepelni a rokonainkkal és a barátainkkal a frigyünket, minden nap mást mondanak. De a tudat, hogy egy vírus miatt nem kell lemondanom arról, hogy feleség lehessek, az nagyon megnyugtat. A „nagy” menyasszonyi ruhám november óta a hálószobaajtón lógva várja – igaz, már feleségként –, hogy egyszer Hercegnővé válhassak benne. Reméljük, októberre már csak egy nosztalgikus szösszenet lesz ebből az eseményből.