Talán kevesen vannak Nyíregyházán, akik ne ismernék Szabó Lajost. Hétfõtõl péntekig polgárõr egyenruhában járja a várost – reggelente az evangélikus általános iskola elõtt teljesít szolgálatot, kíséri át a gyerekeket a zebrán, délután fél kettõtõl a kossuthos gimnazistákra figyel –, vasárnap pedig magára veszi kék színû kabátját, piros-kék szparis sálját, és nem felejti el felaggatni a szparis kitûzõjét, sapkáját, gyûrûjét, jelvényét, karperecét, nyakkendõjét és aranyozott nyakláncát sem – benne a szöveggel: Hajrá Szpari. Persze, ezek mellett elengedhetetlen kellék a Spartacus dossziéja is, hiszen ebbe vezeti a meccsek után az adatokat. Kétszer infarktust kapott a lelátón, az elvesztett meccsek miatt tapasztalt már magán depresszióra utaló tüneteket, fájt a feje, volt fülzúgása, 1978. március 24-én pedig még a saját esküvõjérõl is elkésett. Mint mondja, neki három dologból tevõdik össze az élete: SZPARI, GYEREKEK, POLGÁRÕRSÉG.

„HIHETETLEN VOLT AZ EGÉSZ”

Tavaly augusztusban azonban váratlan fordulatot vett az életük. Nem bírták fizetni a hitelt, és a bank jelezte, elveszik a házukat.
– Kész kálvária volt az életünk, még mindig hihetetlen az egész történet – kezdi a visszaemlékezést Lajos bácsi. – Bíztunk benne, hogy ez biztosan csak egy rossz vicc, idén márciusig csend is volt, nem is keresett minket senki sem. Aztán egyszer csak kaptunk egy levelet, amiben az állt, hogy április 29-én, reggel 9-kor át kell adnunk a végrehajtónak a lakásunkat. Tragédia volt. Én aznap reggel még utoljára elmentem az evangélikus iskolához, hogy vigyázzak a gyerekekre, és mikor hazaértem, akkor láttam, hogy a háztömbünk elõtt ott áll a rendõrségi autó. Mikor felértem a lakásba, már cserélték le a zárunkat, a rendõrség pedig a végrehajtókat, meg az új lakót kísérte el. 20 perc alatt mindent lepapíroztak, mi pedig a feleségemmel, Jutkával öt táskába bepakoltuk a legszükségesebb holmijainkat és igazából kitettek minket a saját házunkból. Még mindig azt mondom, hogy jogtalanul vették el és ezt soha nem fogom elfogadni.

„MINDENKI CSAK BIZTATOTT”

Lajos bácsiéknak hamar segítõik akadtak és a kilakoltatás utáni estéket is panzióban tölthették. Történetük felkerült a Facebookra, aminek köszönhetõen, sokan melléjük álltak.
– Miután beköltöztünk a panzióba, éreztem, már jó kezekben vagyunk és bíztam benne, hogy jóra fordul majd az életünk. Mivel felkerültünk az internetre, sokan felismertek az utcán is, odajöttek hozzám, leszólítottak, biztattak. A kossuthos diákok például nem kértek virágot a ballagási ünnepségükre, mert elhatározták, hogy az arra szánt összeget inkább nekem adják. Ezt sosem felejtem el nekik, mindig hálás leszek. Persze, mindennap nehézségekkel is kellett szembesülnünk. Saját pénzbõl nem tudtuk volna fizetni se a panziót, se az albérletet. Az idõ pedig ketyegett. 30 napunk volt arra, hogy mindent elhozzunk a régi lakásunkból, de úgy tûnt, nincs megoldás arra, hogy ne kerüljünk az utcára.

Lajos bácsi szurkolásától hangos vasárnaponként a stadion (Fotó: Trifonov Éva)

FOLYTON ELUTASÍTOTTÁK

Lajos bácsiék híre hamar eljutott a Nyíregyháza Spartacus vezetéséhez és Révész Bálinthoz, akik felajánlották, hogy kifizetik havonta az albérlet díját – sõt, még a költöztetésben is segítenek –, nekik csak a rezsit kell.
– Közel egy tucat albérletet megnéztünk, de mindenhol elutasítottak. Volt, ahol azért nem nekünk adták ki, mert úgy gondolták, minket kitettek az utcára, úgyse tudjuk majd fizetni, de indok volt az is, hogy túl öregek vagyunk, egy helyen pedig az ajtón sem jutottam be. Meglátott az idõs hölgy és azt mondta, nem vagyok neki szimpatikus, így meg sem nézhetem a lakást. Torka szakadtából ordibált velem, mai napig nem értem, hogy miért. Az utolsó elõtti héten aztán hajnalok hajnalán az ágyból rángattak ki, hogy úgy tûnik, van egy szabad albérlet, gyorsan készüljek el. Megnéztük és szerencsére mi kaptuk meg. Egy nagyon szép lakás, 2 szoba van benne, tágas. Most már nyugodtan alszunk Jutkával. Azóta már a holmijaink nagy részét is áthoztuk ide, kezd otthonossá válni a kis lakásunk. Közel hetvenévesek vagyunk, göröngyös út áll mögöttünk, de talán most már minden rendben lesz és nyugodtan élhetjük az életünket. Hogy mit is mondhatnék? Nagyon köszönünk mindent a segítõknek, és persze: HAJRÁ SZPARI, HAJRÁ SZPARIKA, HAJRÁ NYÍREGYHÁZA!

(Szerző: Bruszel Dóra)

(Felső fotó: Lajos bácsi hosszú évek óta vigyáz a gyerekek biztonságára (Fotó: Szarka Lajos)